Senki nem kísérte
léptemet,
Senkit nem érekelt, hová, miért?
Senki nem kérdezte, boldog vagy-e még?
Csak menetelt a sok szürke arc előttem,
Én tudtam, hogy semmi olyat nem
Tehettem, ami miatt rám neheztelni,
Haragudni lehet...
Akkor jöttem rá, ma nincsenek boldog,
Vidám emberek, kik szívesen köszönnek,
Kérdeznek, megállnak egy percre...
Csak a rohanás a napsütésbe, ködbe...
Senkit nem érdekel már, tán saját maga sem!
Ide jutottunk? Mi történt, úgy egyszerre, hogy
Elment mindenkinek a jobbik kedve...
S ekkor világos lett, mi
mindent kellett
Megérni, kinek- kinek magának kavicsokra
Törni, aztán magát szépen összerakni...
Eszembe jutottak az évszázados sziklák,
Melyeket eső, hó, tűző nap emésztik, rágják,
Mégis megmarad kemény méltóságuk...
Bölcsen eltűrik a lefutó szép vizeket,
Elviselik a párás, titokzatos ködöket,
A szikrázó napba kemény arcukat tartják...
Őrhelyen állnak, mert titokzatos istenek
Így akarják...
Ha meggondolom, azért is
visszaköszönök,
Annak is, aki nem akar látni, nem vagyok
Erős, de ilyen világhoz én nem akarom a
Nevemet odaadni.
Csinálok jobbat, míg
bírom...
