Bevallom, nem hittem
volna.
A kettőnk dolga mégis így esett.
Formabontó, nem illik sehova.
Mondtam is, milyen ostoba.
Menj el, ne maradj velem.
Szigorú voltam és igazságtalan.
Érveltél, kiabáltál, elmentél,
Mert semmi módon nem akartam.
Te, a hatalmas… a hosszú időnek
Köszönjem, vagy inkább a kitartó
Szeretetet öleljem? Nem tudom.
Te, a hatalmas mellettem maradtál,
Pedig, de pogányul el tudlak hordani!
Rájöttem, a te szíved sokkal nagyobb,
Mint a másé, mert értem elbírni
Mindent képes, mert velem akarsz
Végleg maradni. Ezért okosan úgy
Tetted a dolgot, hogy beléje költöztetted
Egész, kis morcos magam…
Onnan kandikálok ki, mint egy mókás
Egér, szorgalmasan. S mivel olyan jól
Dobogunk mi ketten, téged el nem
Engedlek soha. Nélküled félnék, hideg
Lenne, s az egész életem egy bezárt szoba.
Ha velem vagy, látszanak mind a kincseim.
Vannak bőven. Könnyek, betűk és sok gyerek.
Egy már odafent, de azért ő is itt van, hiánya
Persze mindig széles seb. Ezt a sebet te
Úgy gyógyítod, hogy róla mindig csupa
Szépet mondasz. Ha mesélek, te még
Tovább kérded. Ezzel az édes alak jelen is
Van velünk. Iszonyú nagy dolog, ha képes
Arra ember, hogy úgy szeret, hogy a másikból
Kiszeret minden fájdalmat, örömet, így
Lesznek ők egyetlen egész, egy fájás, egy öröm.
Kicsit szégyenlősen, kicsit beesve a könnybe,
Kitartó jóságod magammal köszönöm.
Ajánlás:
Ki nem képes arra, hogy feledje a világot,
Úgy vigyázza párját, mint egy törékeny
Virágot – ne fogjon bele! Oly nehéz kenyér,
Oly múlékony és tünde. Ő egyetlen legyen,
Kulcsa ez csupán. Legdrágább kincsed meg
Kihulló, fájó könnye, mit te törölhetsz, csak te,
Egyedül…
