Húsz kiló vagy és
harminchat éves.
Múlt nyáron még itt nevettünk az
Ablakom alatt. Sok fiú, köztetek
Enyém is, vidám társaság, hol
Könnyen röpül a szó. Oly sugárzó
Voltál, Bélám!Maga az élet!
Mostanra megevett a rák.
Gyorsan ment neki,pedig küzdöttél!
Ami elszenvedhető, te mindent
Megtettél és úgy akartál élni…
Már az én fiamat sem akarod,
Fáj a fejed – mondod telefonba.
Határtalan az akaratod!
Utolsó képe ne ez legyen rólad,
Hiszen a kórházban volt még
Rajtad némi hús, némi emberi
Forma… A járókerettel is erőltetted,
Menni fog, győzünk, akarni kell…
Nem kérdezhetjük, mért rontották el?
A szép, szakállas isten biztos tudja.
Mellette leszel, s neked majd elmondja.
Búcsúzik a lelkem a harminchat évtől.
Bámulom az akarásod, fájlalom, hogy
Elmész. Mostmár biztosan nem maradsz.
Szívünkben él a valódi Béla, ki harcolt,
De nem esett el. Fölvitték, mert így szólt
Az AKARAT.
