Szomorú szemekben
Szúrósan szitál a
Szeptemberi langy eső.
Ígéri, nem jön már a
Nyár, szokjuk, helyette
Maradt nekünk ő.
Ő meg a színes levelek,
Meg vigasznak kicsi
Vénasszony – meleg.
Bágyadtan vánszorog
A nap fénye is, mintha
Sohasem látta volna
Az eszelős tombolást.
Akkor a forróság ölte
A földet, most össze
Kellene bújni, s kicsi
Titkokat, melyek
Nem is oly titkosak,
Csak édesek, egymás
Fülébe halkan súgni.
Olyat, hogy tényleg
Velem maradsz és
Ez örökké már így lesz.
Nem fogok soha többé
Fázni, félni, mert
Lelkeddel betakarsz,
Mint az örök élet.
Meg azt is el kéne
Halkan mondanod,
Hogy ott leszel,
Mikor majd menni
Készülök. Nem lesz
A szemedben könny,
Csak mosoly, ahogy
Kedvesen utamra
Engedsz. Mert aki
Szeret, segíti azt,
Aki elmegy...
