...nem megy
könnyen, hogy az
életünknek semmi fedezete nincsen.
Fölösleges nyűg lettünk a „valami”
Nyakán. Fölöttébb bosszant, s
Kérdeném, anno te dolgoztál
Helyettem, kiskomám???
Amit legyalultam magamból,
Azért annyi köszönet járna,
Hogy ne kukaszemétként
Kerüljek utcára!
A gyerek az
én örömem volt,
De akkor se szerencsejáték!
Ezért dolgozni, dőre, lenézendő
Balgaság, meg mi a Jóisten még?
Rögtön dögöljek meg?
Vagy kicsit, talán még várhatok?
Ki mondja meg, meddig látom
Újra felkelni a számomra kijelölt
Napot? Ki mondja egyszer, hogy
Haszontalan, ország terhe, tűnj
Már a tetves temetőbe!
Sokszorosan
megdolgoztam érte,
Hogy tisztelet övezzen, s hogy a
Szerény számlát a létemért
Nyugodtan kifizessem! Oly kevés!
Nem érdekel, hogy ez másnak
Napi zsebpénze csupán…
Én tudok vele bánni, de ha végképp
Nem lesz mivel, esküszöm, valami
Rémületesen nagy dolgot
Követek majd el!
Talán egy
elpusztított emberi
Lény látványa majd kicsit
Fölrázza, akit jól föl kéne rázni...
Eddig sem történt, ilyenért miért
Lenne döbbenet? Kikérem az
Életemért a megbecsülést,
Tiszteletet!
JOGOM VAN HOZZÁ, HOGY
EMBERNEK TEKINTSENEK!
AKKOR IS, HA MÁR A KOROM
MIATT TÖBBÉ NEM
„TERMELHETEK” !!!
