Előtte rongyos
katona.
A vegyszertől szétment
A zubbonya, a fegyvertől
Eltört az élete, nincs
Otthon egy árva lélek,
Senki se.
Ahogy ballagdált, mert
Haza mégis csak kell
Menni, meglátta őt,
A térde megrogyott.
Eléje zuhant, szavakkal
Elésorolt,
Elé, minden bánatot.
Hogy ölni kellett,
Pedig otthon azt is
Anya várta, hogyan
Félt,
Mikor értelmetlenül
Zuhogtak a rideg
Bombák. Nem volt
Fontos, hogy alattuk
Emberek,
Az embereknek otthon,
Asszony és gyerek, kik
Várják, mert őnélküle
Élet nincsen!
Így akartad?
Édes Isten?
Nem. Az ember
Balgaságát rávarrni
Könnyű lenne.
Az élet nem bábszínház,
Nem hátulról, értő kéztől
Mozog a madzag és a léc.
Az embernek adatott
Emberi ész, amivel
Nagyszerűen lehet
Visszaélni, aztán a
Golgotásnak jól a
Nyakába varrni...
Így értette meg a katona.
Elállt a könnyek zápora.
Leporolta a rongyot
A térdén, mit egykor
Nadrágnak hívtak.
Elköszönt, tisztességgel.
Nekiindult az útnak.
A szívében keményen,
Szentül megfogadta,
Hogy az életet ő ÉLNI
Akarja. Ehhez kapta a
Szó nélküli bátorítást.
Hát, csak így békésen,
Előre, mindannyian,
Rongyos katonák...
