Ma a nagyokat
ünnepeltük.
Október hatodika volt.
A rádöbbenés ideje sose késő.
Így mártír előtt fejet hajtva,
Fényesen világosult elé a
Gondolat! Miért ne lehetnél
Szomorú ünnepeltem, saját
Hősöm, betegség martaléka,
Drága gyermekem!
Miért fojtsam le 32 évedet
Szívemben, mely itt, e földön
Néked adatott, aggodalmamra,
De legfőként örömemre, hogy
Nekem az ég ideadott, mint
Fényes csillagot! Légy hát
Minden egyes, áldott nap
Ünnepeltje, mártír halált halt,
Mégis örökké élő gyermekem!
Mennyit szenvedtél, pedig
Szegények jót akartak, mikor
A végén kezelni próbálták a
Számukra ismeretlen gonoszt!
Miért pont téged, a jót és szépet
Támadott meg, már ne kutassuk.
De lefojtani is szükségtelen!
Fényesen ragyogsz a szívem
Falán, s mesélni foglak, minden
Jóságoddal együtt, hol méltó a
Történethez a keret…
Része maradsz az életemnek
Örökre! Szálas alakod előttem
Itt áll, de akit érdekel, attól
Nem tagadhatlak meg, nem
Rejthetlek el, mikor dicsősége
Volt jóságod, naívságig ártatlan
Lényed a földnek. Te magad, mint
Ember, éke és dísze lettél, ezért
Hát általam, az édesanyád által
Örökkön- örökké, mindig
Dícsértessél!!!
