...nagy tragédiákra.
Életünk ír belőle, éppen eleget.
Megszűnt a türelem, a hűség.
Elveszett valahol a reménység,
Mely mindőnket napról-napra
Tovább lökött.
Megszoktam, hogy türelmem
Véges, nem érdekel, ki, mint
Facsarja az élet amúgy sem
Könnyű történéseit...
Tudomásul vettem, világom
Elmúlt. Ebbe megvalahogy
Magam - így, vagy úgy
Elhelyezgetem.
Nem bántanak már régi
Örömök, nem búsít, hogy
Nem tudom, hogyan lesz tovább...
Mint közülünk sokan,
Morzsolom a mát - és
Néha megengedem
Magamnak, álmodni
Régen múltba hullt
Csodákat, melyeket,
Mint hulló levél,
Belepett a
Könyörtelen
IDŐ.
