... ezt
kell vallanom, hiszen
a szép szakállas, fiatal isten
valamit nekem adott.
Nem tudtam tettenérni,
Magát a pillanatot, csak
Valahogy egyszer éreztem,
Hogy nekem ez, meg az
Csak úgy – megadatott.
Ez nem feltétlen öröm,
Inkább kereszt, de viselem.
Viselem szívesen, mert így
Még egy kis halál sem tudta
Elvenni tőlem a gyermekem.
Nem tudok látomásokat,
Csodákat előcsalogatni.
Tudok viszont hinni és
Partok nélkül, mélyen szeretni.
Aki épp feladná, adom neki
A kezem. A szívem örökké
Ott van mindenkinél, akit
Meglátogat baj, veszély...
Vele fájok, vele érzem,
Ahogy néha kajánul megcsapja
Szele az elmúlásnak és tudom
Szívből győzködni, vigyázat!
Neked még van, mert nem
Engedlek el, neked még nem
Fájhat, hisz érzem, hogy ebből
Te még bizton kilábalsz!
Elfáradok én ebben, bizony.
Néha szeretném visszaadni.
Aztán mégis megköszönöm.
És töröm az utat magam előtt,
Tovább... Nem várom el, hogy
Nekem ezért könnyebben
Megbocsájt...
Csak boldogít egy rövidke,
Kedves mosoly, falatka hit...
Viszem hát tovább, mert a
Lélek maga sokat kínoz,
Alapjaiban mégis...
Végtelenül nyugodt,
Ha egy szép pillanat,
Csak úgy...
Megérkezik…
