Már rég nem
kérdezem.
Egyszer eljöttél egy nyáron,
Azt hittük, beköltözött
Hozzánk a szerelem.
Azt hittük, lefoszlanak
Rólunk a cipelt árnyak.
Azt hittük, új értelmet
Adunk a szavaknak,
Az egész világnak....
Nem rajtunk múlott.
Az idő kikezdett minket.
Türelmünket megtépázta
Sok- sok elfelejtett,
Sikertelen ünnep és fájdalom.
Én tudtam hogy abbahagyom.
Szemeden a fátyolos kétség
Súlya rendített meg, ezért
Húztam, míg húzni lehetett...
Előttem még néhány szép
Pillanat, mely elszaladt,
De emléke a szívbe írva
Mindig velünk marad...
A sárga bogyók a bokron,
Az üvöltő – vörös trombitavirág,
Mely az ódon kapun kúszva
Hirdette az örök megújulás
Diadalmas himnuszát...
Emlékszem még a két,
Bájos kis cipőre, melyet
Kezemben lóbálva vittem,
Hiszen a lábamat kitörte.
Meztélláb andalogtam,
Akkor hajlandó voltál
Átfogni a vállam, akkor
Szent ígéret született
A lelkedben, de értettem,
S a szívemmel hallottam...
Maradt két árva lét nélküli lét.
Maradt egy álom, mely föl nem
Ébreszthető a valóságra, a
Szívem mégis az akaratot, s
Azt a pár szép pillanatot
Csodálja. Ezekből építkezik
Maga a lélek, ezért lehet írni,
Mert egyszer, egy villanásra
Átéltünk valami szépet...
Attól, hogy nem lesz valós,
Még álmodható...
Abban bízom, hogy más szívét is
Át fogja járni ez a varázsos mese,
Meg ez a néhány, varázslatos,
Eldajkáló szó...
