Maradj velem...

 

 

...mert mikor kilépsz az ajtón,
becsukódik mögötted, a testetlen,
gonosz félelem nyomomba szegődik,
az marad velem...
maradj velem, mert nélküled az oly
kedves sötétem áthatolhatatlan
feketévé válik, nincs fény többé,
a gyertya is magától kialszik...
s a számomra oly kedves, érthető
halál, mint egy vigyorgó maszk
röhög rám, fekete,matt köpenyben...
vigyél magaddal, rohadék, üvöltöm,
de eszébe sincsen, csak üvegszemével
bámul, röhögve, rám, az arcomba,
meredten...

 

...tudod, ne maradj, mert mindig
könnyű lesz a lépted, ha kiléphetsz,
felsóhajt a lelked, pedig majd
elemésztődsz kettőnkért, de azt,
hogy beteg vagyok, nem érted...
te a napba mégy... menj hát, hidd el,
megértem, ép elmével ilyet
nem vállalhat senki... menned kell,
tovább, tovább kell menni...
s amikor felordít a fájdalom utánam,
gondolj rá, már késő volt, már úgyis
vártam...

 

üres lélekkel robotolj tovább, feledd
az édes, pillanatnyi mát, legyen tiéd
a biztos, szürke holnap... belül tudod,
soha nem tarthatsz meg magadnak,
hisz engem vár egy kedves hely, ahová
a belőlem égetett por nagyon vágyik...
ott szabad a szél, éles a magasság
és újra éled egy édes, szép, anyai
vágy, a gyermekem lelkével zavar
nélkül végre örökké együtt lenni...

 

vagy legalább a közelébe menni...