...míg újra barackvirágot
ontanak a fák, mézillata
lesz a levegőnek, elfelejtjük,
hogy valaha sötét volt, s hideg.
Maradj velem a kinyíló tavaszban,
hiszen az, hogy messze van még,
súlyos tévedés!
Egyet, kettőt alszunk, s már
illatokat hordoz a levegő magával,
mi nevetünk és nem gondolunk,
csakis csak a mával!
Hogy féltünk, s nem hittünk...
Hol van az már! Minden a miénk,
csak akarni kell, ezért szorosan
fogd a kezem, ne engedd el a
pillantásom biztos igenlését,
ne vesd el, hogy minden a miénk még!
Ettől lesz nyugodt és szép az álmod,
hiszen magát a jóságos boldogságot
várod - pedig nem kell várni...
Itt toporog a szíved kapuja előtt!
