...ma szerettek az
emberek,
ma sokat jártam, s beszélgettem,
s közben végig ott voltam veled.
Nem enged el a szorítás a csuklóm
vékony átmérőjén, kezed láthatatlan
fogja.
Így viszlek magammal, vonszolom
egész lényedet a napos orgiában, s
amikor a csillagok közé este néha
kimerészkedek, mint egykor veled,
álmos, tompa fénybe...
Más ez a bánatos, magányos séta,
hiába van ott egész lelked velem,
hisz valódban nem vagy, csak illatodra,
ölelelésed súlyára, kedves magadra
emlékszik a szívem.
Már nem tudom és nem számolom ki,
mint a fogócskában, hogy mikor jöhetsz?
Rábízlak egy olyan hatalom kezére, mely
vagy felröpít és itt leszel nekem, velem,
vagy...
Innen nem folytatom, a hold fényét, fura
ezüstjét mind lábad elé csorgatom, hogy
fényességes, szép úton jöjj megint hozzám,
valahol a tenger mesék útján és örökké,
bizton, itt legyél nekem!
