esett kétségbe Nagy
László,
az áldott.
Sejtette már ő
ezt a világot...
Sejtette jól, hogy
nincs az rendjén mégse,
hogy így kell élni,
megbecsülve lenni.
Sejtette, de nem
Ágált ellene.
Írta a verseket.
Becsülte költő asszonyát,
S csókolta a jövő század
Fura orcát viselő
Ember - hadát.
Tőle megtanultam
Hevesen, s jól szeretni.
Könyvet, betűt,
Embert, állatot.
„Lacink örvendte a versírást”
mondta édesanyja egyszer.
Most nekem ez is –
Bár nem úgy, mint neki –
Csak megadatott.
Csokonai, Nagy László,
Megannyi más csoda
Utódai lennénk, emberek!
Két marokkal kéne
Fogni, védeni, jobbá
Varázsolni ezt az
Ezerszer áldott földet!
Békéjét megóvni,
Büszkének lenni,
Hogy ez mind a miénk lehet!
Eleink arcát megbecsülve élni.
Hozzájuk méltón, bátran,
S nem lealjasulva félni.
Megdögleni, mert eszetlen
Aljadék csoport ezt akarja.
Temesse sáros föld az arcát,
Ki mivelünk ezt és így teszi.
Ember a másikat csak úgy
Meg nem ítélheti.
Ha galád, garázda, élet
Ellensége – az védelem,
Büntetni, ki súlyos kárt okoz!
De bólogatásra késztetni,
Rubrikát húzkodni –
Röhögség és embertelen.
Hol a méltóságunk?
Erőnket tán a cica vitte el?
Akkor fizessük meg
Az ostobaság sarcát,
De a szégyen a gyáva
Arcról soha ne múljon el!
Akkor cipeljük gyávaságunk
Súlyát, s ne panaszkodjunk.
Akkor jöhet kórság, földünk
Kihal és elvadul.
Nem tudjuk, jönnek-e majd
Miutánunk újak, kiknél
Nem furcsa, ha az ember
Örömet tanul...
