… a tavasz már
üzen.
Kigyúlt az aranyeső
Sárga körtéinek sora,
A zöldek követelőznek,
Elő, csak elő, már mienk
Minden csoda!
Tél, neked véged!
Mégis esik, ez szomorú.
Valahogyan az idő is
Beteg, elrontottuk,
Mint annyi, annyi mást!
Kínjában szétmosódik
A föld, nem örül többé a
Cseresznyevirág.
Most félek.
Nem magamért.
Értem már nem kár.
Mit kap enni majd a
Nelli- baba gyereke?
Lesz országa és lesz-e
Fedele?
Mert a nagyokosok
Azt hiszik, minden
Orvosolható.
Most csend van.
Amit bepiszkoltunk,
Talán többé már
Nem javítható.
Ilyenkor jut eszembe,
Miért nem lett
Angyali fiam bájos
Lényének folytatása?
Miért szorítkozik a
Másik kettő egy- egy
Babára?
Amikor én botorul
Szaporodni mertem.
„Kőgazdagon” egyszerre
Három ragyogó szempár
Fényében fürödtem.
Akkor nem volt egy
Csomó mindenünk, de
Igazából mindenünk
Bőségesen volt.
Valahogy nem volt
Nyafogás, valahogy
Léptékében igazodott
Kívánság, s teljesíthető.
Megengedtetik, vagy
Talán nem, érdektelen.
Számomra a zenélő
Varázsszelence
Gyermekeim
Arany szeme.
Mindegyik,
Mindig
Ragyogott.
Nem merészelem
Kérdezni a holnapot…
