Szitál a szürke köd,
Beburkol mindent,
Valószerűtlen puhasággal.
Kinek beszéljek erről,
Mással, ki úgysem érti
Benne a varázslatot?
Te érted, neked mondom,
Téged várlak a ropogó
Hasábok elé...
Nézzük a villódzó lángot,
Nem is beszélünk, időnk
Végtelen, rajtad felejtem
A szemem és hasonlítlak
A lappangó parázshoz.
Mikor a narancs lángok
Magukat már kitombolták,
Akkor maradandó a melegítő
Parázs, melynek izzó vöröse,
Villódzása a te állhatatos
Lelked földi mása.
Megmarad, meleget tart,
Figyel...
Kandalló vagy nekem,
Oly jó, hogy rajtad a szemem,
S te is vigyázol rám és számontartasz.
Ehhez nincs köze télnek, tavasznak.
Az állandóságot jelzi a parázs, hisz
Léte esős, hideg nyáron sem nélkülözhető.
Velem kell lenned, figyelned kell engem.
Egyedül elvisz az idő...
