Imádtam a személytelen szobákat,
A városra táruló, nagy szemű ablakokat.
Tudtam, mikor „hazamegyek”, nem az
Otthonom, mégis jó volt, hogy ott lakom.
Ismerős volt a portás kedves arca, a szoba
Meghitt semmilyensége az aznapomat
Szépen betakarta. Helyem volt, saját,
Idegen metropoliszokban, hol az ember
Iránytűvel is eltéved – feltéve, ha van...
Általában sem iránytű, sem
ismerős nincsen.
Elvegyülök a hullámzó tömegben, s tudom,
Addig kíváncsiak rám, míg gitározok fenn,
A színpadon. Ott ráismernek kedves dalaikra,
Meg is ünnepelnek, ahogyan éppen a lelkük
Akarja, aztán én, mint ember – számukra
Megszűnök... bosszantó ruhatár, utca, egy
Sör, vagy whisky, aztán haza kell menni.
Nekem marad a gitárom, az
ezernyi dallam,
Meg egy rajongó szép lány is néha, aki a kopár
Szobát velem boldogan megosztja...
Tisztelem bátor modernségük, lesegítem a
Felöltőjük, mikor elmennek, kézcsókkal
Búcsúzom és nem baj, hogy többé azt, hogy
Hová lett – nem tudom...
A testetek imádom, a költő
lelketek, hisz
Minden törékeny nő egyben kicsit költő,
De a vágy nem hal meg soha – egyszer az,
Ki pont erre kiválasztatott, majd, csak úgy,
Velem marad. Meghallgatja, mit írtam aznap.
Lelkünk a tengertől a csillagokig kóborol,
S tudom, hogy őt vártam a kopár szobákban,
Őérte számoltattam a portással és gyűjtöttem
A sok gyűrött számlát, hogy elébb – utóbb,
Ezek szaporodtával közelembe varázsolom
Őt...
