...nem ért kívülünk senki,
a homok mélyére írtuk,
szerelmünket örökre, ide
belevésni...
Jönnek majd nagy, okos
szelek, szétfújni, rétegben,
homokkal, megsemmisítő
csapást mérni rája...
Nem fog sikerülni, mert
kettőnk szívének időtlen,
s örök a harmóniája...
Mi így jeleztük, hogy
örökre, s választhatatlan
egybetartozunk!
Rábólintottak onnan - hol
mi szeretnénk, hitelessé
ezt a szentséget áldva látni.
Jöhet már minden, amit
más meg sem ért tán, neked
a szívemben örök a helyed,
hiába iparkodnak az okos,
bölcs szelek, a sima írás
mindig ott marad...
Csodás hűséged már nem
késztet visszahőkölni.
Megértettem, s reá nagyon,
nagyon büszke vagyok.
Magam is csak hasonlót
adhatok, neked, ha ehhez
méltó lenni akarok...
Nem egyforma mérővel
adják a boldogságot, az
ilyen veretes csoda meg
igen - igen ritka!
Őrizzük hát a ki nem mondott
esküt, beleírva a konok homokba!
Majd jön egy nagy eső, nem
számít, hogy akár százötven
év múlva...
Virágba borul a sivatag, benne
az írás, virágként ragyog, akkor,
talán akkor lesz nyilvánvaló,
hogy a mi ígéretünk nem csak
puszta szó...
Örökre íródott, bármi légyen,
részünk, egész lényünket beborító
igazság marad:
A legáldottabb pillanata volt
Az időnek, mikor minket
Egymásnak adott a szentséges
Pillanat.
Szerelmünk formabontó.
Nem rakható be, se ide, se oda.
Veretessége nem vitatható, mert
Áldottan szenvedtük, nevettük,
Bámultuk, örültük végig.
Porainkkal is együtt marad!
Megáldott, szépséges, egyetlen
Pillanat, mely életünkre örök
Szabályt hozott. Történjék bármi,
El nem választható, mint zenétől
A hang és a verstől a szó.
