Gyötrődés

 

 

Kínoktól tépett lelkét
A szélnek kitárta, vérző
Sebeit a napnak megmutatta,
Égő szemeiből véres könny
Csorgott a mellén végig...
Nem kérdezett, annyit sem:
Uram, még meddig?
Csak végre erőt merített.
Segély kérésére itt már
Nem futotta, nem gondolt
Se jóra, se rosszra,
Csak ELÉÉÉG! végre a
Semmibe magából
Kiordította...

 

Utolsó erejével lehullott
A tónustalan test a porba.
Nem szaladt fürge asszonyi
Láb utána, nem volt kézben
Gyógyító gyolcsok halma,
Hogy megszárogassa, hogy
Gyógyítgassa, hogy kimentse,
Hogy megmosdassa...

 

Így az útfélre vetve, könnyesen,
Árván és véresen, reményét
Elvesztett lélekkel feküdt,
Magára hagyva...

 

A megváltót szólítani nem volt
Bátorsága, mert félt, hogy érte
Jön majd és megváltja...

 

Nem akart megváltódni,
Megtisztulva a fénybe menni,
Ragaszkodott a szennyes, vélt
Valósághoz...

 

Mert eredendően – nem volt
Áldott...