Tekerem a bringát az éjben,
Elébb még ott álltam a fényben,
Táncoltam, kápráztattam,
De nem ezt akartam...
De nem ezt akartam...
Két árva kis balettcipőt,
Melyeket ha felöltök,
Elém fog egy opera hullni,
Ünnepelni, virágot szórva,
Csak körültem rajongani...
Most még itt vannak a fények,
A még élő, s nem halott remények,
A bájos, idős primadonna, ki
Árva kis lelkemben az erőt tartja.
Ő tudja, véget ér egyszer a villogás,
Csak a csoda marad, a hatalmas
Színpad, semmi más, s kapok
Csokrokat, lenn fölállva taps,
Köszönti tehetségemet, s nem
Felejtem soha, hogy bár elment
Az égi színpadra, neki köszönök
Minden, de minden léptemet...
De most még az éjszakában
Alattam a bringa, hajnalban
Hegeszteni kell, hogy meg is
Éljek... néha, s a tánc álma,
Egyszer, talán, valóra válna...
Mögöttem a Porsche, benne
A szép idegen, s még nem tudom,
Az ő szíve helyén sem ócskavas
Terem, csak hajt utánam, a bringa
Tempójában, lassan, mert érzi
Bennem az ő régi vágyát, mikor
A semmiből, nagyot lélegezve,
Végül fölépítette a gyárát...
Aztán persze, enyém lesz a szíve,
S az enyém teljesen övé, makacs
Önállóságom betörve bejuttat az
Áhított helyre! Rózsacsokor, kutya,
Masni, fölvételi, egyszerű a világ...
Vége felirat megjelent, szemünk
Sarkából az árva, vágyó könny
Letörölve, s mi is várjuk, titkon,
Legbelül, hogy bringánk nyomán
Maga a szív gördül...
Lassan...
Bringaütemben...
