Mikor mi ketten életben
maradtunk,
Tudtuk, többé már semmi nem ugyanaz.
Talán ezért öleled oly szorosan a vállam,
S nem tűnik fel, ha kézenfogva ballagunk
Mi hárman, mert lányod, az édes folytatás
Belőlünk egy darab.
A veszteség hármónkat kovácsolt össze.
A drága kislány még nem érti, de szíve
Mindig nekünk üzen. Nem látom sokat,
De olyankor úgy öleli a nyakamat, mint
Soha, azelőtt – talán csak a saját gyerekem.
Te, életem, megnyugtattál arról, nincs
Olyan, hogy én egyedül maradjak!
Mi ketten, elárvultan, de kőkeményen
Együtt, itt maradtunk, ketten. Elvisz néha
A normális vágyódás, de a haza, az itthon,
Itt van velem, meg a gyerekkel.
Így a szárnyaszegett, kedves, törött hármas
Erősebb, mint bármilyen ármány, vagy
Szerelem. Előbbi megbukik, utóbbi kopik,
De a mély, árva szeretet minket összeforraszt.
Nem biztos, hogy annak jobb, akinek minden
Oly kerek. Nekünk e szentháromság oly féltett,
Becses, tündöklő, fájó kis életdarab.
Tudunk nevetni, mosolyogni, ha együtt
Vagyunk, semmi nem tud fájni, csak
Közénk már nem fér be másik idegen.
Ezt a hármast nem bonthatja semmi,
Mert sokat szenvedtünk, együtt haltunk,
S kicsit még föltámadtunk élni, szívem...
