Mikor vándoroltunk,
A tokban velünk a gitár?
Azt hittük, mindig miénk,
Örökké miénk a nyár…
Most sírsz már, mikor
Az esőfoltos ablakra
Ébredsz, nélkülem.
Régen volt, fiatalon
Azt hittük, minden
A miénk, velünk van
A föld, az ég, akkor
Még mi kell? Nem volt
Az minekünk fontos,
Hol fogunk ébredni
Másnap. Egy volt csak
Fontos, legyél velem.
Sírsz ma már, ha hallod
Kedves, közös zenénket.
Bejártuk a fél földet.
Zenéltünk mindenkinek,
S ha a tokba pénz hullott,
Mi voltunk a világ urai.
Elmentünk belőle enni.
Ha motelra nem jutott,
Betakartak a csillagok.
Ma már csak emlék
Vagyok neked, egy
Ködös hajnalon már
Nem ébredtem veled.
Rázogattál, sikoltoztál,
Aztán elvittek engem
Egy hideg terembe.
Még elkérted hamvaimat,
S amikor nem látta senki,
Elvitted a tenger mellé,
Hol annyit szerettük
Egymást – s beleszórtad.
Néha kirándulsz oda
A családdal, a lányoknak
Mutatod a messzire látó
Tájat, de nem mondod el
Soha, senkinek, hogy
Téged az életben már
Senki úgy nem szeret,
Mint én, azon a sok,
Furcsa nyáron, amikor
Nem volt velünk más,
Csak a kék ég, a nap és
A gitárom, meg éjszaka
A mosolygó hold, meg
A csillagok, s hogy soha
Olyan szépet nem láttál,
Mint amikor a tábortűz
Parazsa
Fölragyog...
( I.M. Janis Joplin )
