Gyerekek voltunk, nyár
volt.
Még nem tudtuk, milyen jó
Napon lenni. Gondtalanul,
Futkározva, bajtól védetten,
Csak úgy eszetlenkedni...
Emlékszem, azt játszottuk,
Egymás árnyékára léptünk.
Gyorsan kellett cselekedni,
Éberen figyelni a másikat,
Különben az árnyék elsiklott,
Tova haladt.
Most is árnyékot kergetünk.
Akkor oldott és vidám
Hangulatban. Ma félősen,
Kicsit gyanakvóan, s feledve
Naívságunkat, figyeljük,
Mit és hogyan lép a másik.
Sokáig lehettem okos,
Felnőtt - gyerek. Enyémekkel
Nagyon boldogan, én játszottam,
Magát az életet. Az igazi, sötét
Árnyak később úsztak be, fájón,
Nagy sebet hagyva - véglegesen.
Nem gyerek akarok lenni, nem.
Az a nyáját terelgető, kis anya
Sírja nyíltan a múltat vissza, akinek
Kezében volt kenyér, simogatás.
Tőlem lesték a jó szót, a mesét.
Az esti cirógatást. Tenyeremben
Érzem még a három selymes buksi
Melegét. Ez az igazi árnyék- futás.
Megyek utánatok, s a léptem
Egyre távolabb ér, már nem talál.
Aztán végleg leállok. Vége, be kell
Látni - örökre elmúlt az a nyár,
Az igazi árnyékot lépő nyár.
