Eléd terítem...

 

 

...megbántott életemet,
mint egy tarka szőnyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígérő, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
mostmár semmi, semmi
másra, kitől mit kaptunk
és mennyit...
Előszoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...

 

Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó időket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündöklő mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
ősszel a fáról, szőnyeget
terítve boldogságból
eléd...

 

Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van belőle,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...

 

Minket, egymás mellett,
tér, s idő marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ő is, ki még ma
boldogtalan...

 

Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fejű emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, rőzselángos vágy...

 

Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagyszemű
gyerek...

 

Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...