A bohóc arcán
szétfutott a festék.
Pereg a könnye, bent a kocsiban.
Elhagyták őt, olyan jó lélek, s a
Cica nélkül most egyedül van.
Annyi évet bohóckodtak végig!
Ha ők felléptek, tombolt a manézs!
Cica és Buci, a két választhatatlan,
S most hamu és por,
Az élet, az egész...
Könnyű lába elvitte a Cicát
A becsület mellől a kétes semmibe.
Nem akar már utazni többé –
Ezt gondolja Buci, mentegetve,
Még mindig szeretve.
Szeretve és mentséget keresve, hisz
Cica nélkül minden oly sivár...
De pontosan tudja, vissza soha nem jön.
A cirkuszban törvény – ki elment,
Annak visszajönni kár...
Üres hát a kocsi, a számnak is vége.
Mással már soha nem lenne
Ugyanaz. Siratja hát az eltűnt
Életét, s álmodja a házat, kicsi
Kerítést, mit még , együtt...
Nem lesz ház többé, még álmában
Sem látja majd, hisz üresen csak
Kínlódna benne. Kiürült élet,
Elszállt siker. Jóságod, Buci,
A porban hever.
Ha egyszer a Cica csalódva,
Megverten, s kopottan nálad
Bűnét bánva megjelenne, te
Letörölnéd a könnyes, kicsi
Arcot, megbocsájtva és
Nagyon szeretve..
