Bevallom mostmár neked...

 

 

...akkor, ott az állomáson
csak kicsit voltam kíváncsi,
hisz anélkül, hogy láttalak
volna, a messziből már mindent
elmondtunk egymásnak, régen,
hosszú hónapok óta és nagyon
lassan alakult ki a sztereotip
nóta, hogy kimondjuk, látatlanba:
szeretlek...
szerettelek, nem volt meglepetés,
hogy annyira más vagy, mint az
„enyémek” és akkor tudta a lelkem,
hogy nekünk csak a messzi nem
téved...
közelről idegesek lettünk, félszegek,
indulatosak, néha elég utálatosak,
aztán robbant a bomba, nyersen
kimondtam, menj végre, menj haza...
csomagod kész volt, sétálni hívtál,
ez meglepett...
megláttam a szemedben először
a ragyogó könnyeket, s elvesztem,
pár hétre, s ostobán ellentmondtam
a józan valóságnak, s hittem, neked
születtem, senki másnak...
aztán szépen, józanul lecsengett,
ma messze élünk, de a szívünk
örökké egy...
nem értem a családodat, senkire
nem vagyok kíváncsi, nem is tanulok
meg soha odavágyni, s te már
tudod, miért nem kérdezek...
megszoktam, mint a beszívott
levegőt, hogy lélekben ott vagyok
veled, s te ugyanúgy itt, énvelem...
nem tervezünk ostobaságot, csak
egy végeérhetetlen, bájos románcot,
mely csak két szereplőt bír el –
téged, s engem, s nagyon elvesznék
tenélküled ebben a semmi, múló
időben, mert állandó vagy, hűséged
súlyos, mint a zsoltár, uram, de jó,
hogy nekem egy ilyen nagyszerű,
távoli párt adtál, ki minden gondolatát
félbevágja, s a gondolat felét biztosan
nekem adja...
hatalmas képem mosolyog rá szobája
falán, nem kérdez, nem veszekszik,
de szótlan válaszol, mikor kérdik...
szeretlek, kedves, tudtam, te vagy
a legutolsó álmodásom, nem is jár
a fejem, soha, semmi máson, s az
urat kérem, tartson meg nekem, míg
élhetek, mert teljesen irányavesztett,
szomorú, bizonytalan és nagyon
árva lennék nélküled...