...s mint egy őrült
robbanás,
letépett minden levelet.
Ordító szelekkel szétdobálta
A békésen úszó sok, nagy felleget.
Kiutasította a napot, s felordított:
- Most én vagyok! -
- Most én vagyok! -
Letörölte az arcokról a mosolyt.
Gonoszul pirosra csípett apró
Kis orrokat. Az óvodás szepegve
Bújik mamájához a szürke reggelben,
Mikor még sötétben óvodába mennek.
S mikorra megjön a mama, megint
Szinte már sötét van...
Hajnalban meggörnyedve a szélben
Megy dolgozni - akinek munkája van.
Átjárja a szél a kabátot, de legalább
Ebből lesz valamiféle lét...
Miféle?
Azon biz’ sokan elgondolkodtunk
Már rég. Nem merünk előre nézni.
Jövőnket még sűrűbb felleg borítja.
Gondolkodtam, saját, régi tavaszra,
S nem tudom, ébredek- e még,
Életemben utoljára, kacagó,
VALÓDI TAVASZRA?
