...már rég üresen állott.
Bölcsen elriasztott minden
Kiváncsit, ki őrá vágyott.
Féltek is tőle, hogy több a baj,
Kevés az öröm, tovább álltak.
Akkor találtuk meg mi
A régi házat.
Tárt ablakszemekkel
azonnal
Kacsintott, nevetett, így, lélekben,
Fogtunk azonnal kezet, tudtuk,
Ő miránk várt, nem is szeretett
Mást, csak az első gazdát, ki őt
Szeretettel, nagyon rég
Álmodta meg.
Aztán, hogy elment, a
többieket
Már el nem fogadta, tűrte, hogy
Lelakják, élősködnek rajta.
Már félt, hogy soha nem találjuk.
S ahogy minket látott, egyből
Nekünk adta az egész
Mesevilágot.
Kimondatlan
szerződésünkben
Törvényként állott, hogy orcáját
Megbecsülve, kívülről nem bántjuk.
Belül megőrizte magát nekünk.
Kemény fák, egészséges falak.
Sem idő sem féreg nem ártott.
Őrizte a remélt világot.
Szívesen tűrte a festéket,
pácot.
Imádta, ahogy egyre lehelte,
Kezünk nyomán, a tisztaságot.
Mikor készen lettünk, s egy
Huncut sugárka lecsúszott
A bútor lágy ívén, ketten
Éreztük: - Hazaértem én! -
A langyos estén, a kerti
széken,
Hol vörösbor, hol meg vacsora
Éppen, beszéltük a napot, a
Többi minket váró csodás
Tennivalót, s a legfontosabb
Kérdést is feltettük az esten
- Megöntözted már a kertet,
Lelkem? -
Minden vakolat-darabkára
Nagyon vigyáztunk, a lépcsőre
Növények buja halmával telin,
Szépséges külsejének áldoztunk,
Mint a fáraó papja, hajdanán.
Szerettük a házunkat, mint
Családfőt, mert az volt.
A kicsi lámpa fénye
vigyázta
Éji lépteinket, keringtek
Benne részeg bogarak, lepkék.
Azt sem bánták, ha e szépségben
Halálukat lelték, hisz nem mindegy,
Honnan távozunk.
Így lett hát otthonunk,
mely
Minket réges-régen várt már.
Csatornáján egy boldog csöpp
Legördült, ha hallott egy halk
Zenét a szobából kiszűrődve,
Lágyan, bánatos Chopin
Melódiában...
Ha mi elmegyünk, gyanítom
Ő is meghal. Egy napon össze
Fog dőlni, s ez már senkit, soha
Nem vigasztal. Másodszor élt,
Mint mi ketten, teljes életet.
Szemérmesen, halkan és
Tántoríthatatlanul, utoljára
Csak minket
Szeretett...
