...csak egy
regény, nem több
és nem is kevesebb. Forgatom
kezemben a könyvet, találok
benne lapot, eleget...
S mint ahogy a könyvet sem
tépjük ki oldalanként, ha nem
tetszik, mi ott leírva áll, én sem
tépkedek lapot...
Szorítom, elmélázva, meghatottan
a vaskosra bővült papír- halmot.
Nem mondom soha, de megbántam!
Azt sem, hogy itt, most, de jó lenne
egy radír...
Úgy kerek, ahogy eddig benne a
történet áll. Hol napfény, de nem
gif, meg flitter, vagy talmi csillogás!
Hol meg fekete...
De ez a szín születésemtől fogva
szintén én vagyok, mert, mint
hírnök viszem a szép szót és
eldajkálom a halált,
hisz ez adatott...
A könyv már nyomtatva van, de
nincs befejezése. Kíváncsian és
egyben fejet hajtva várok a záró
fejezetre...
Nincs bennem félelem, ha holnap
behajtják, előtte beleírva: - Vége -
Csodákra vagyok képes még, ha
lehet, s engedik, érzem, hogy még
van mit mondanom...
Mint egy különös, rendhagyó
tanórán, ahová a diák érdeklődve,
nem kényszerből ül be.
Mesélnék szomorút és ragyogó
csodát, hálás hallgatóim
könnyét és kacagását előcsalnám,
egyaránt...
Elmondanám:
- Az élet maga gyönyörű!
Csak néha oly nehéz kibírni.
De kaptam egy láthatatlan stafétát,
el nem engedhetem, le nem ejthetem,
tovább kellene adni...
Míg
megengedik, odafentről, hol már
nagyon sokan várnak, érzem, sok verset
kell még írni: - Bánatot megmutatni,
felhőtlen örömöt odaadni. Igen.
Nekem csak ezért kellene még egy
kicsit élni és maradni...
