Vénséges, árva diófa
lettem.
Féltett terméseim elvitte
A szél. Maradtak ágaim,
Rajtuk még levelek, de
Azokat is lefújják az erős,
Bölcs szelek. Állok kitárt
Ágaimmal. Nem bánt,
Mert sok madár megpihen
Rajtam. Én susogok, ők
Énekelnek nekem dalt,
Csak egyet, mely csupán
Az enyém, csak nekem szól.
Gondolok néha még a
Tavaszra, milyen királyian
Pattantak ki rügyeim!
Bársonyosak voltak,
Csodaszépek, bennük
Ezer, meg ezer ígéret!
Az ígéretet mind
Elhittem én.
Az ígéretet mind
Elhittem én.
Aztán a kis diók egyre
Duzzadtak, fényesedtek.
Szívták belőlem a titkos
Szép nedveket, melyek
Talányos úton a törzsemben
Hozzájuk jutottak, s örültem
Szépek legyenek.
Bizony annak örültem, hogy
Szépek legyenek.
Most méltóságomat
A tar ágak talányos
Hieroglifája adja,
Meg a bölcsesség,
Mely idővel némiképp
Összegyűlt. Csak állok.
Szilárdan, nem félek.
Tavaszra már nem
Gondolok. Bizony,a
Tavaszra már én
Nem is gondolok.
