...s úgy aludtunk el egy
szép, fáradt nap után,
soha nem jutott eszembe
kérdezni – mi lesz holnap,
mi lesz ezután?
Én örültem az eltelt, kedves
napnak, nem kutattam,
tudtam, fájna úgyis...
Boldogan fészkeltem el,
minden aznapi csodát
a szívembe belülre tettem,
mint a kincset, jó, biztos
helyre, de nem eldugva,
hanem szépen, láthatóan,
hogy ragyogása sose múljon,
mindig miénk maradjon.
Most messze vagy, mert ma
ez a törvény, s mi lenne, ha
kincsem elő soha nem vehetném?
Így itt vagy, érint a kedves,
meleg arc, cirógat a sűrű pilla...
Ilyenkor érzem, fontos, hogy
volt, s az teljesen mindegy,
mikor, tegnap, ezer éve,
vagy ma... esetleg, pont ma...
