Az élet virágzik.
Otthonok szépülnek,
Születnek kisbabák.
Messzi hegyeken túl,
Ott van ám jó világ!
Ki ér el odáig? Mert
Bizony nincs a boldogság
Fészke oly közel…
Az jut el, akit elvisznek.
Magától menni már
Nem könnyű szegénynek.
Ha marad, lemaradt.
S ha lemaradt és
Alakja idővel elfoszlik
A ködben, a mese- tájon,
Majd esnek gondolkodóba,
Csendben. El kellett volna
Hozni őt is.
Megérdemelte.
Akkor lesz keserű a
Boldogság, de csak egy
Percre.
Majd elszáll a hamu.
Vele elszáll az emlék.
Jó volt vele, de elmúlt.
Felejtsünk, mert élni
Csak kell…
Így, talán
Könnyebb
Lehet még…
S egyszer, mesét olvasva
Egy havas éjszakán,
Fölsejlik teljes fényében:
Ő is így tette, velünk,
Hajdanán.
Na, akkor és ott, az
Nagyon, nagyon
Fog fájni.
Szeretnénk a
Goromba időtől
Visszakönyörögni.
Mivel emlék már,
Csak a lelke felel vissza.
Mosolyog, s lepke kezével
Mindenki fejét megsimítja.
Megbocsájt, hisz soha
Nem is volt haragos.
Belátta, még akkor:
Ajándéka a sok apró
Gyerek tündérséges
Ideje volt. Belátta,
Mint az öreg krumpli,
Bent a földben:
Elmúlok, de
Bennetek
Itt maradtam
Örökké,
Feledhetetlen,
Köztetek,
Megnyugodni.
