(Török
Anikó festőművésznek)
Ez a gyönyörű, magas, fekete lány,
Irene Papashoz hasonlítanám,
A tűz-szemű görög színésznőhöz,
Kinek pillantásában a tragédia.
A képek mesterének pillantása
Mosolyog, nyugtat, maga a dajkáló
Csoda, mely életre kelti az alvó
Fájó, szép gondolatot...
Egyszer, régen, véletlen tévedtem
Egy terembe - s ott az Úr látni
Megtanított. Akkor döbbent belém
A gondolat - eleddig vakon jártam
A világban az utat. Azonnal tudtam
Olvasni minden képet. Éltem őket.
Befogadtam lelkembe a SZÉPET.
Amit kezéből kiad, tünékeny, furcsa
Álom, mégis földi és beazonosítható.
Minden jelhez kapcsolódik egy-egy
Felejthetetlen, andalító szó....
Bátorságot vettem, kértem fogadjon.
A percben fonódott össze a két lélek.
Azóta nem engedtem el, s remélem,
Viszont... Közös kínjaink koronáját
Mindketten viseljük méltósággal,
De nem engedünk szűk úton
Magunkhoz gyatra, megsemmisítő
Ármányt a sorstól. Testi és lelki
Kínjaink borzongatóan szépek,
Mint Grünewaldtól az Isenheimi Oltár...
Nem megyünk, mert még sok dolog,
Mi égne a kezünk alatt, ha alantas, fölös
Hétköznapi robot gáncsa minket nem
Tartana - egyelőre - vissza.
CREDO! Hiszek a képek születésében!
CREDO! Hiszek a versek erejében!
CREDO! Hiszem, hogy virrad miránk
Emberséges holnap, ahol csak egyszerűen
Tesszük dolgainkat...
Néha üvöltve fáj a test, ellankad a lélek,
Felejteni látszik minden - minden szépet...
Azt érezzük, sírba száll velünk, pedig még
Annyit festenénk és írnánk...
Van kegyelem! Letesszük mindenki örömére
Mit tudnunk adatott, hisz ha ez bent marad,
Nem lenne igazság, de mi hisszük végtelen
Hatalmát!
Kelj föl hát, s gyógyulni fogsz és lehámlik
Rólad a fáradt, keserű rossz, helyet ad
A mesélő csodának, helyet ad a sokszor
Megálmodott álomhadnak, melyben
Szerepel kis csodafészek, benne három
Csodazöld, felejthetetlen képed a falamon.
Alatta tea mellett, bájos környezetben
Hallgatom okos, oktató - soha nem kioktató
Szavad. Beteljesülés! Aztán te szépen hazatérsz,
S másnap varázslatoddal felujjongásra
Készteted a világot, s elűzöd tehetségünktől
A halált....
Látni akarom, milyen egy Török virág,
Látni akarom, hogyan ejti ki a hegyoldal
A gyökerében gyengült fát - alatta mindig
Kis állat- figura mutatja: - Itt az élő élet,
S nézőjét is élni tanítja. Nagyságodban
Szerény, hitedben sokszor megingatható,
De ebből a népből sarjadt,
Nagysága nem megmásítható!
Dolgozz, hogy én is tehessem!
Hidd, hogy hihessem én is!
Hisz akkor fogadtam el magam,
Mikor egyetlen szóval temagad
Mellé engem művésznek
Fölemeltél...
