Horváth Géza

Perzselő nyár
 

A város megint hömpölygött, zsúfolt volt a turistáktól, ugyanúgy párát és forróságot lehelt ki magából, mint ahogy emlékeiben élt. Kacskaringós, néhol meredek utcácskáival elkápráztatta a férfit. A hegyoldalba épült házaival, a szőlőskertekkel, és a tehetősebbek villáival mediterrán hangulatot árasztott.
Visszatért ebbe a városba, ahol boldog órákat töltöttek együtt. Tudta, hogy még egyszer ide kell jönnie, és újból át kell gondolnia azokat a napokat, órákat, amiket együtt éltek át. Félt a találkozástól, pontosabban az emlékezéstől melyek olyan elemi erővel hatottak rá, hogy még ennyi év után is a torkában dobogott a szíve.
Különleges erő lett úrrá rajta, ezért pontosan ott vett ki szobát, mint azon a nyáron, amely arra az erkélyre nézett, ahol hajdanán a virágáruslány lakott. A lány fiatal volt és nagyon szép. Reggeleken, mikor fehér hálóingben kitárta a spalettát, majd öntözni kezdte a muskátlikat az erkélye párkányán, olyan volt, mint egy angyal. Majd azt is látta, hogy a szoba homályába visszatérve fésülni kezdi hosszú, barna haját.
A virágáruslány csak hétvégeken árulta a virágot. Ezeken a napokon mindig vett tőle egy csokor rózsát, mindig fehéret és mindig öt szálat, csak azért, hogy láthassa őt, hogy elnézhesse, ahogy csokorba rendezi a szálakat. Ilyen nővel csak gondolatban vétkezhet az ember – ismerte be magának.
Újból nyakába vette hát a várost. Elindult felfedezni mindazt, amit megismerkedésük után együtt tettek meg. Ez a város olyannyira elviselhetetlenné vált nélküle, hogy minduntalan megjelent a lány arca, és alakja, szinte valóságossá materializálódott számára. Néha keskeny utcákon, tereken, parkokban tűnt fel pár lépéssel előtte; ilyenkor az illatát is érezni vélte, amely a vaníliára emlékeztette. Máskor meg egy kirakat előtt állva látta, egy kapualjba befordulva, vagy egy szökőkút vize fölé hajolva.
Sétái során mikor szűkebb utcákba tévedt, ahova a napfény csak a déli órákban süt be, a pincesori ablakokból néha dohos levegő csapta meg, vagy az öreg házak hámló vakolatának szaga, de ezt is kellemesnek találta. Aztán végigsétált az árkádsor alatt, le egészen a belváros határáig. Néha nekiütközött férfiaknak vagy nőknek, akik ezért furcsán néztek rá.
Leginkább talán a késő délutánt és az estéket kedvelték. Mikor az ég alja mályvaszínű alkonyban úszik, és az épületek ontják magukból a napközben felgyülemlett forróságot, a járókelő megkönnyebbül egy-egy északról érkező, hidegebb áramlat hatására; az emberek is mintha vidámabbak lennének. A spaletták újból kinyílnak, és a szobák isszák az éltető levegőt. Milyen jó is volt ilyenkor elvegyülni a sokaságban, milyen boldog pillanatok voltak ezek! – idézte fel magában ezeket is.
Emlékezett, hogy egyszer a dóm hatalmas kőtömbjei előtti téren úgy érezték magukat, mint az időutazók, kikre nem hat az idő, sem a fizika törvényei. Abban a késő délutáni órában, mikor a tér színe aranyból szürkévé fakul és a dóm hatalmas, fémből készült kapuja a higany színére emlékeztet, megígérték, hogy egymáséi lesznek. Most újból e hatalmas falak tövében állva teljesen elveszettnek érezte magát.
Még mindig megvolt a kávéház, melynek hideg, márvány asztalai fölött szerelmes beszélgetéseket folytattak, s mint a lesben álló vadállat, kémlelték egymás szemeit. Óh, azok a sóhajok, azok a szerelmes és vágyakozással teli órák! – gondolta. Megvolt még a teraszpresszó is, mely a langyos estéken apró kis lámpácskáival csalogatta befelé a járókelőket; az ott ülő vendégek csak elmosódott formák, mozdulataik ekkor már nem kivehetők. Megtalálta az éjszakai bárt is, ahol a dzsessz egyhangú, bágyadt ütemére áttáncoltak hajnalig egy forró éjszakát, miközben egymás fülébe suttogtak szerelmes szavakat. Aztán egy esős, vasárnapi délelőttön, egy templom csendjében örök hűséget ígértek egymásnak.
Napról-napra közeledett egy helyhez, ami vonzotta attól a perctől kezdve, ahogy a városba érkezett. Tudta jól, hogy ezt a helyet nem kerülheti el; a temető volt az. Felkereste hát a sírt is, ahol a lány feküdt. Szemébe könny szökött, úgy olvasta a feliratot: „Élt 22 évet”.
A lány tíz éve halt meg, és a férfi is az óta folyton meghalt egy kicsit. Csókjait még mindig érezte, melyek olyanok voltak, mint a perzselő nyár, amelyen megismerkedtek: forrók, szenvedélyesek.

- Vége -

Horváth Géza
Pécs, 2005. november 01.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man