Horváth Géza
Perzselő nyár
A város megint hömpölygött, zsúfolt volt a turistáktól,
ugyanúgy párát és forróságot lehelt ki magából, mint ahogy emlékeiben élt.
Kacskaringós, néhol meredek utcácskáival elkápráztatta a férfit. A hegyoldalba
épült házaival, a szőlőskertekkel, és a tehetősebbek villáival mediterrán
hangulatot árasztott.
Visszatért ebbe a városba, ahol boldog órákat töltöttek együtt. Tudta, hogy még
egyszer ide kell jönnie, és újból át kell gondolnia azokat a napokat, órákat,
amiket együtt éltek át. Félt a találkozástól, pontosabban az emlékezéstől melyek
olyan elemi erővel hatottak rá, hogy még ennyi év után is a torkában dobogott a
szíve.
Különleges erő lett úrrá rajta, ezért pontosan ott vett ki szobát, mint azon a
nyáron, amely arra az erkélyre nézett, ahol hajdanán a virágáruslány lakott. A
lány fiatal volt és nagyon szép. Reggeleken, mikor fehér hálóingben kitárta a
spalettát, majd öntözni kezdte a muskátlikat az erkélye párkányán, olyan volt,
mint egy angyal. Majd azt is látta, hogy a szoba homályába visszatérve fésülni
kezdi hosszú, barna haját.
A virágáruslány csak hétvégeken árulta a virágot. Ezeken a napokon mindig vett
tőle egy csokor rózsát, mindig fehéret és mindig öt szálat, csak azért, hogy
láthassa őt, hogy elnézhesse, ahogy csokorba rendezi a szálakat. Ilyen nővel
csak gondolatban vétkezhet az ember – ismerte be magának.
Újból nyakába vette hát a várost. Elindult felfedezni mindazt, amit
megismerkedésük után együtt tettek meg. Ez a város olyannyira elviselhetetlenné
vált nélküle, hogy minduntalan megjelent a lány arca, és alakja, szinte
valóságossá materializálódott számára. Néha keskeny utcákon, tereken, parkokban
tűnt fel pár lépéssel előtte; ilyenkor az illatát is érezni vélte, amely a
vaníliára emlékeztette. Máskor meg egy kirakat előtt állva látta, egy kapualjba
befordulva, vagy egy szökőkút vize fölé hajolva.
Sétái során mikor szűkebb utcákba tévedt, ahova a napfény csak a déli órákban
süt be, a pincesori ablakokból néha dohos levegő csapta meg, vagy az öreg házak
hámló vakolatának szaga, de ezt is kellemesnek találta. Aztán végigsétált az
árkádsor alatt, le egészen a belváros határáig. Néha nekiütközött férfiaknak
vagy nőknek, akik ezért furcsán néztek rá.
Leginkább talán a késő délutánt és az estéket kedvelték. Mikor az ég alja
mályvaszínű alkonyban úszik, és az épületek ontják magukból a napközben
felgyülemlett forróságot, a járókelő megkönnyebbül egy-egy északról érkező,
hidegebb áramlat hatására; az emberek is mintha vidámabbak lennének. A spaletták
újból kinyílnak, és a szobák isszák az éltető levegőt. Milyen jó is volt
ilyenkor elvegyülni a sokaságban, milyen boldog pillanatok voltak ezek! – idézte
fel magában ezeket is.
Emlékezett, hogy egyszer a dóm hatalmas kőtömbjei előtti téren úgy érezték
magukat, mint az időutazók, kikre nem hat az idő, sem a fizika törvényei. Abban
a késő délutáni órában, mikor a tér színe aranyból szürkévé fakul és a dóm
hatalmas, fémből készült kapuja a higany színére emlékeztet, megígérték, hogy
egymáséi lesznek. Most újból e hatalmas falak tövében állva teljesen
elveszettnek érezte magát.
Még mindig megvolt a kávéház, melynek hideg, márvány asztalai fölött szerelmes
beszélgetéseket folytattak, s mint a lesben álló vadállat, kémlelték egymás
szemeit. Óh, azok a sóhajok, azok a szerelmes és vágyakozással teli órák! –
gondolta. Megvolt még a teraszpresszó is, mely a langyos estéken apró kis
lámpácskáival csalogatta befelé a járókelőket; az ott ülő vendégek csak
elmosódott formák, mozdulataik ekkor már nem kivehetők. Megtalálta az éjszakai
bárt is, ahol a dzsessz egyhangú, bágyadt ütemére áttáncoltak hajnalig egy forró
éjszakát, miközben egymás fülébe suttogtak szerelmes szavakat. Aztán egy esős,
vasárnapi délelőttön, egy templom csendjében örök hűséget ígértek egymásnak.
Napról-napra közeledett egy helyhez, ami vonzotta attól a perctől kezdve, ahogy
a városba érkezett. Tudta jól, hogy ezt a helyet nem kerülheti el; a temető volt
az. Felkereste hát a sírt is, ahol a lány feküdt. Szemébe könny szökött, úgy
olvasta a feliratot: „Élt 22 évet”.
A lány tíz éve halt meg, és a férfi is az óta folyton meghalt egy kicsit.
Csókjait még mindig érezte, melyek olyanok voltak, mint a perzselő nyár, amelyen
megismerkedtek: forrók, szenvedélyesek.
- Vége -
Horváth Géza
Pécs, 2005. november 01.
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man