Lassan megtelik a színház nézőtere, és a lámpák fényei elhalványodnak. A szülők és öt éves kislányuk az egyik páholyban izgatottan várják az előadás kezdetét. Nem soká kell már várakozniuk, felgördül a függöny. Különleges előadás ez a mai, egy eléggé modern, zenés-táncos darab. Azelőtt még soha nem hallott, különös dallamok csendülnek fel, majd kristálytiszta hangon, de ismeretlen nyelven szólal meg egy női ének. A kórus lágyan kíséri a szólista dallamait.
    A színészek, melyek mind aranyszínű álarcot viselnek, fokozatosan mozogni kezdenek a zene ütemére, majd hívó mozdulatokat téve a nézőtéren ülőket is bevonják sejtelmes táncukba. Lehetetlen ellenállni, így a kislány anyja is kedvet kap, a színpadon terem. Nagyon jól mozog, az apa csodálkozik is, hogy mennyire jól. Az asszony érzi, hogy meghatározhatatlan, új vérfolyam kezd áramlani az ereiben, s ez valami újat hoz létre benne, újjá gyúrja csontjait, izmait. Ekkor, talán egy különös légáramlat az, ami hirtelen felemeli és a színpad mélyébe taszítja, ami pillanatok alatt átalakul, szinte szétmállik, hogy új színekben gazdag formát öltsön. Az oszlopok megelevenednek, és csodálatos nővé változnak. Kék lángnyelvek csapnak elő szájukból, de mindez mégsem idegenszerű, így a hatás sem marad el. Mindenki tapsol.
    Hirtelen zaj támad a nézőtéren, katonai ruhát viselő fegyveresek törnek be a nézők közé. Minden egy pillanat alatt történik. Megpróbálnak túszokat ejteni, de a kislányt nem tudják hatalmukba keríteni, mivel az anyának sikerül biztosabb helyre menekítenie gyermekét. A felfordulásban a szülők elszakadnak egymástól. Az épület meglehetősen hatalmas, különböző folyosóin való bujkálás után, az apa cseppfolyósult melankóliával tántorog ki a kapun, és a színház épülete előtt találja magát, a Duna-parton.
    Odakint katonai díszmenetre készülnek, s látszólag senki nem tudja mi folyik odabent. Békés, nyugodt minden. Fel akarja hívni a rendőrséget a telefonján, de nem sikerül, mert ki tudja miért, most nehezen beszél. Ideges a történtek végett, és aggódik, főleg a gyerekért, és hibásnak is érzi magát, hogy nem vigyázott jobban családjára. Minden olyan felfoghatatlan számára.
    Jobbnak látja visszatérni az épületbe megkeresni szeretteit. Különböző, szintén bujkáló emberek tűnnek fel, majd nagy sokára rátalál feleségére, akit a most már ismert útvonalon kivezet az épületből, hogy nyugodtabban beszélhessék meg a történteket. Az asszony próbálja megnyugtatni, hogy a lányuk bent maradt, biztonságos helyen és módon bújtatta el, és odabent hasonló körülmények között több gyerek is tartózkodik. Az anya telefonálni kezd, de valamiért nem a rendőrséget hívja, ahogy megállapodtak, hanem egy férfit az épületből. A férj talán még egy kissé féltékeny is. Különösnek tartja az egészet, kérdőre is vonja feleségét, de nem kap kielégítő magyarázatot. Ez is fokozza nyugtalanságát...
    Újból elszakadtak egymástól. Az apa visszamegy az épületbe, és megtévesztésképpen terroristának adja ki magát, legalább is megpróbálja, de igazából nem is tudja, kicsodák ezek az emberek. Furcsa egyenruha van rajtuk. Úgy gondolja, hogy valamiféle okmányhoz kell jutnia, mellyel igazolni tudja magát a támadók előtt. Sikerül is szereznie valakitől.
    Mintha több nap is eltelt volna, még mindig a színház épületében bolyong. Mostanra már bizonyos abban, hogy nagyon nagy változások vannak, nem csak az épületben, hanem odakint is. Szinte mindenki más lett, mintha mindenki félne...
    Továbbra is hajthatatlanul keresi gyermekét. Épp az egyik emeleten ólálkodik, amikor egy idősebb nő néhány kisebb gyereket vezet, fegyelmezetten haladnak el a folyosón, pontosan előtte. Örömmel állapítja meg, hogy mind egészségesnek látszik, mintha ápolnák is őket. A mosdóba mennek tisztálkodni - gondolja, amikor felfedezi lányát. A gyerek nem veszi észre, vagy nem ismeri fel, ki tudja? Rögtön dönt: itt a lehetőség a kiszabadítására de nagyon óvatosnak kell lennie.
    A lánya háta mögé lopódzik, aki szappannal mossa arcát, szemét. Csodálkozik, hogy miért nem látszik ijedtnek, miért nem sír; korábban a szappan mindig csípte a szemét, ha belement. Megszólítja, s egyúttal figyelmezteti, hogy maradjon csendben. A kislány felismeri, de nem hatódik meg tőle, higgadt marad, amit eléggé különösnek talál. Az apa gyengéden, vízzel lemossa a gyerek arcát, aki erre kissé felé fordul. A szeme furcsa, nem pislog, mintha megvakult volna, de ebben azért nem biztos. A gyerek továbbra sem sír...

Dr. Garami Iván pszichiáter hangját hallotta:
    - Most lassan számolok visszafelé, és közben felébred. Öt... négy... három... könnyűnek érzi mindenét... kettő... egy. Mikor a nullát kimondom, teljesen felébred! Kipihentnek érzi majd magát, mindenre emlékezni fog. Nulla.
    - Mennyi ideig tartott? – kérdezte Kátay Zoltán a doktortól.
    Dr. Garami mosolyogva válaszolt.
    - Épp elég ideig – válaszolta, mint aki nem tartja lényegesnek a dolgot, de azért hozzátette: – egy órát.
    Kátay Zoltán felült, majd odament az ablakhoz, kinézett. A kora délutáni napsütésben minden olyan megnyugtatónak látszott. Az emberek ugyanúgy siettek mint máskor, a villamos távolról csattogott ahogy szokott, és a szemben lévő kenyérbolt előtt megállt egy kisebb teherautó, valószínűleg most kapta a délutáni szállítmányt. "Éhes vagyok" – gondolta, és szinte érezte a meleg kenyér illatát.
    - Azt ígértem, hogy kigyógyítom a rémálmaiból. Nem reménytelen az esete. Tudja... visszatérő, kellemetlen álmokkal igen sokan szenvednek. E témakörben már a múlt században végeztek kutatásokat, s jómagam is beható vizsgálódásokat tettem éveken keresztül. Freud az álmokat, mint az elfojtott vágyak beteljesülését vizsgálta. Jung mindezt régen túlhaladottnak ítélte meg a saját korában. Állította, hogy nem csak ilyen álmok léteznek, hanem olyanok is vannak, amelyek megvalósult óhajokat, félelmeket mutatnak be. Jung szerint a visszatérő álmok egy meglévő lelki szituáció visszatérő megnyilvánulásai, és a szituáció csak akkor dolgozódott fel, ha majd az álom eltűnt. Én is ezt vallom.
    Egy pillanatra megint elkalandoztak gondolatai. Az járt a fejében, hogy ennek a doktornak a neve gyerekkorára emlékezteti, mikor több ízben nyaralt a felvidéken rokonoknál. Eszébe jutott egy kislány is, akibe nagyon szerelmes volt egy nyáron, akit azután soha többé nem látott, hiába kérdezősködött felőle. Mindenki kitért a válaszadás elől. Akkor még nem értette, de mára igen, hogy a kislányt és családját áttelepítették más vidékre, ahol ritkább a magyar szó.
    Mintha alaposan fontolgatná mondandóját, kissé megkésve reagált az orvos szavaira:
    - Megnyugtat. Szeretném már egyszer jól kialudni magam. Miből áll a kezelés?
    - Majd meglátja. Ne türelmetlenkedjen, de meg kell bíznia bennem! Sikerült megfelelően mély hipnózisba juttatnom. Tulajdonképp arra is kérhettem volna, hogy meséljen el mindent, úgy ahogy emlékeiben él, mindenféle torzítás és cenzúra nélkül. A szabad asszociáció is kielégítő lett volna, hiszen nagyon is jól emlékezik. Sőt, valamiért egyre jobban... De én mégis a hipnózis mellett döntöttem. Ugye nem fáj semmije?
    - Nem, remekül érzem magam.
    - Érdekes, hogy úgy adta elő az álmát, mint aki csak megfigyelője annak, nem a résztvevője. Felvettem mindent magnóra. Meghallgatja?
    - Nem! – válaszolta határozottan. Tudom kívülről, épp eleget álmodtam.
    - Ha megengedi, volna még néhány kérdésem.
    - Kérdezzen, azért vagyok itt.
    - Mondja, mi jut arról eszébe, hogy erőszak?
    - Az embereken végzett kísérletek, kínzások. Régebben sokat írt a sajtó bizonyos dél-amerikai országban történt diktatúráról. Emlékszem, annak idején eléggé felháborítottak az ott történtek. Aztán a háború, természetesen, na meg a szomszédék gyereke, aki több évig terrorizált minket. Minden gyerek rettegett tőle, így én is. Gyűlölöm az erőszak minden formáját, de pacifista azért nem vagyok. Tudja, ott kezdődnek a problémák, mikor valaki meg akar győzni valakit az igazáról, s ezért mindent elkövet, hogy sikerrel is járjon. Úgy gondolja, hogy ezt meg kell tennie minden áron, hiszen igaza van. Így kezdődnek a háborúk is, gondolom.
    - Milyen rendszerességgel álmodja ugyanezt? – faggatta tovább a doktor.
    - Az utóbbi két hónapban hetente kétszer biztosan. Van, hogy háromszor. Az is feltűnt, hogy minél többször álmodom, valahogy egyre tisztábban tudom a történet lényegét és végét, egyre világosodik előttem minden, főleg az arcok.
    - Mondja, hallott már a Pszi-jelenségekről? – kérdezte Dr. Garami. – Amikor valaki alvás közben kapcsolatba tud lépni egy másik alvó emberrel, vagy az illető olyan jövőbeni esemény észlelésére képes, amely semmilyen ismert következtetési módszer alapján előre nem várható el.
    - Gondolja, hogy az álmaim jelentenek valamit?
    - Nem tudom. Egyelőre nem hamarkodnék el semmit – válaszolta a doktor –, de most menjen, kedves Kátay úr, és jöjjön vissza szombaton! Feltétlen várom!
    Felállt, majd az ablakhoz ment, és erőteljes mozdulattal behúzta a függönyt, így a szoba utolsó barátságos zugait is megfosztotta a napfény élvezetétől. Ezzel a kezelést aznapra lezártnak tekintette.
    - Köszönöm, hogy időt szentelt rám, doktor.
    - Ne köszönje! Érdekes eset az öné, csak teszem a dolgom – ezt különös hangsúllyal tette hozzá. – Szombat délután várom!
    - Viszontlátásra!

Kátay Zoltán óvatosan lépkedett lefelé a hűs lépcsőház korlátjába kapaszkodva. Azon törte a fejét, vajon a doktor miért kínálta fel neki, hogy ingyen foglalkozik vele. Közben kiért az utcára, ahol a napfény kissé elvakította, ettől kissé meg is torpant. Úgy gondolta, hogy a Kazinczy út felé veszi az irányt, s úgy is tett. Séta közben szerette volna kitörölni agyából a történteket, ezért a hátra lévő feladataira próbált összpontosítani. Bizonytalan érzés fogta el. Ebben a pillanatban annyira lelassított, hogy szinte teljesen megállt, mintha legbelső énje elébe vágott volna mozdulatainak, hogy helyette forduljon be a sarkon. Ettől még jobban elbizonytalanodott, de mégis úgy döntött, hogy folytatja útját. Egy kisebb térre érkezett, ahol egy csoportosulást látott. Emberek kezében zászlók voltak, s némelyeken karszalag, rajta régi időkből ismerős jelek. Kátay Zoltánt nyugtalanság fogta el, de tovább lépdelt a járdán. Egy lépésnyire haladt el egy férfitól, aki kemény vonalú szájában cigarettával, támasztotta egy ház falát, s mosolygott rá. Lehajtotta fejét mintha azt figyelné, hogyan érinti cipője sarka a járdát, mégis minden idegszálával figyelt, vajon a férfi nem ragadja-e meg hátulról. Megszaporázta lépteit, elsietett...

Ezzel egyidőben Dr. Garami felvette a telefonkagylót, és tárcsázott.
    - A Mentor vagyok. Kérem a csoportvezetőt!
    A kapcsolás hangjai után egy kimért férfihang hallatszott:
    - Tessék.
    - Jelentenivalóm van...

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man