Horváth Géza

Mikor a kövek a vízzel eggyé válnak

I.

Úgy döntöttem nem megyek messzire, lemegyek a szálloda saját strandjára, kiülök egy székre, kiszellőztetem a fejem, és megnézem a naplementét, vagy a közelben sétálok. Jólesik vacsora után. Az én forgatókönyvem szerint egy konyak következett, gondoltam ellazulok egy kicsit. Adjuk csak meg a módját, ha lehet.
A nyolcadikon volt a szobám – szeretem a jó kilátást, a lifteket viszont ki nem állhatom, mert a bezártságot nem bírom –, s mire leértem valahogy éreztem, hogy ez a délután és este, valamilyen titkos értelmet hordoz. Az esti recepciós jókedvűen üdvözölt, mintha ismernénk egymást – nocsak, ez tényleg ismer valahonnan. Aztán később rájöttem, hogy igaza van, emlékszem rá már én is, innen Füredről, de a szomszéd szállodából.

Ekkor találkoztunk harmadszor. Egy pillanatra földbegyökerezett lábbal, s gondolom arcomra is kiülő meglepetéssel állapítottam meg, hogy valóban te vagy; előző nap csomagokkal jelentél meg, azt hittem kijelentkeztél – sajnáltam is, emlékszem. Később ezt említettem neked. Te kinevettél, s megtudtam tőled, hogy miattam maradtál még néhány napot.
Köszöntem neked. Te bólintottál, és rám mosolyogtál, majd megkértelek, sétálj velem. Örültem, hogy nem kéretted magad. Először kimentünk a partra, néztük a vizet. Emlékszel? Egy fiú tangóharmonikán egy kellemes dalt játszott, adtunk is neki valamennyit. Majd visszamentünk a szálloda strandjára, és leültünk egy kerti asztal mellé. A hajadat lágyan borzolta a nyáresti szellő, és mikor arcodat, fekete napszemüvegben a lemenő nap korongja felé fordítottad, pont olyan voltál mint egy nyári divatlap fotója: beállított és tökéletes. Megérezted, hogy rajtad felejtettem a szemem; nem véletlen, a természet remekművet mintázott. Levetted a szemüveget, majd rám néztél. Nyugodt, megelégedett és egyben cinkos pillantás volt ez. Láttam rajtad, hogy jól érzed magad velem. Én kihozattam neked egy pohár pezsgőt, magamnak meg konyakot.
Hihetetlen dolog, hogy valakivel elsőre ilyen jól megértsem magam. Meséltem neked az életemről, kudarcaimról, és te is beszámoltál nekem sikereidről a zene területén. Te lázadó vagy. Ezt rögtön észrevettem. Nem szereted a konvenciókat és azt, hogy mások irányítsák életed. Ez imponált nekem.
Mennyi érdekes ember mellett megyünk el életünk során! Elfordítjuk fejünket, ezzel elszalasztunk lehetőségeket, barátságokat, szerelmeket, amelyekre csak később döbbenünk rá, hogy fontos lett volna, hogy hiányzik. És az idő fogy. Egyre fogy. Ezt ötvenfelé érti meg az ember.
Majd ültünk még a parton s néztük, hogyan törik meg a kövek a hullámokat. A kövek is meghalnak egyszer – mondtam –, mikor a vízzel eggyé válnak. Felnevettél, s azt válaszoltad: „Messze van az még! Nézd mekkorák!”
Megfogtad a kezem. Borzongás futott át rajtam, amely csalhatatlan jele volt valaminek; s ezt a valamit vonzódásnak nevezik. Később a szobádig kísértelek, és akkor este csók cuppant az arcomon.
Még aznap este felküldettem a szobádba egy csokor rózsát.

II.

Nem tudom más, hogy van vele, de én szeretem a szállodai szobákat. Hangulatuk van. A törölközők, a szappan és hajsampon, ami oda van készítve, meg a tű a cérnával. El is viheted, ha akarod. Na meg a biblia.
Kopogtál az ajtómon. Meglepődtem. Na jó! Nem annyira, mert számítottam rád. Korábban hozattam egy üveg pezsgőt, jó hideget. Igazából nem is szeretem a pezsgőt, csak a te kedvedért kértem, mert tudtam már, hogy te igen.
Előttem álltál, le volt csúszva ruhád egyik pántja, és szép voltál, bronzbarna tested szemtelenül, fiatalosan szép. Én meg csak néztelek, ahogy ott állsz támaszkodva, s kezdett gondolattá is formálódni bennem az a bizonyos „nem tudom, mit tegyek” érzés. Mégis megpróbáltam valahogy összekovácsolni gondolataimat, s megválaszolni magamnak azt a kérdést, hogy vajon mi a fenét szeretsz rajtam, hiszen majdnem kétszer annyi vagyok mint te. Mielőtt végső következtetésre jutottam volna, beláttam, hogy minden hasztalan, s egyszerre mindez sok nekem: a nyár, a meleg, a zene, a bőröd illata, a lecsúszott vállpánt vagy az alsónemű, ami kirajzolódott a feszülő ruha alatt, vagy mindez együtt. Ahogy belenéztél a szemembe, és a szád szegletében megjelent az apró kis ráncocska amikor mosolyogtál, úgy éreztem magam mint egy körhintán – beleszédültem. Sok minden kavargott a fejemben. Énekeltem volna neked valamit, szerettem volna okosakat mondani, de nem ment, nem tudtam. Mondtam volna azt, hogy szép vagy, meg azt, hogy nem lenne szabad, de magamat nem csaphattam be, s láttam rajtad, hogy téged sem. Nagyon okos vagy! Téged nem lehet becsapni. Pedig nekem kellett volna okosnak lennem. Most már tudom.
Beléd estem? Még nem tudtam biztosan, de éreztem, hogy kezdesz fontos lenni nekem.
Megcsókoltál, én visszacsókoltalak, éreztem a nyálad ízét és az arcomon azt is, hogy finoman szuszogsz közben. Aztán tetted a dolgod, tudtál mindent. Értettél mindent…

III.

Elkísértelek Ferihegyre. Nem tudok búcsúzkodni, nem tudtam soha. Akkor megkérdeztem tőled, miért szeretsz engem. Azt válaszoltad, hogy engem érdemes szeretni. Gazdagabbat és fiatalabbat lehet találni, de jobbat nem – jólesett, beismerem. Jóval idősebb lévén, meg pláne.
Mikor már ott álltál az üvegfal mögött, láttam, hogy sírsz. Nekem is gombóc volt a torkomban. Akkor megígértem magamnak, hogy egyszer még találkozom veled az életben.
Mikor felszállt a repülő, addig néztem utánad, amíg csak lehetett. Utána sokáig cefetül éreztem magam, elkapott a „mihez kezdjek” hangulat, és bizonyára produkáltam a depresszió jó néhány tünetét is. Ennek egyenes következménye volt egy doboz cigi – pedig már egy éve nem gyújtottam rá, na ennyit az akaraterőmről –, meg egy üveg gin, ami nem tartott ki éjfélig sem. Másnap előhívattam a képeket, amelyeket együtt készítettünk az utolsó napon. Majd elküldöm neked…

IV.

Őszbe csavarodtak már a fák, október van, s mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, korán esteledik. Esni kezd, ezért felhúzom az ernyőt, megszaporázom lépteimet. Fázósan, felhajtott gallérral megyek át a téren, kerülgetem a tócsákat, öreg hársfák megsárgult és lehullott levelei teszik csúszóssá a járdát. Sietek a postára, hogy zárás előtt odaérjek. Közben dudorászni kezdek. Egy újabb dalszöveg kezd megfogalmazódni bennem, egy csacska dalszöveg. Ha majd befejezem, elküldöm neked emlékül ezt is.

Este van már
októberi este
arctalan emberek
jönnek velem szembe
annyit tudok csak
hogy egyedül lépdelek
s nem tudom mára
hogy mit miért teszek.
De nem számít
nem számít az egész
mert tőled
csakis tőled
egy levelet várok én.
Emlékszem a nyárra
emlékszem a lányra
emlékszem rád.
Most zuhog az eső
ez egy októberi este…

Igen, megyek a postára, állítólag ajánlott küldemény érkezett. Valami azt súgja, hogy tőled, mert nem szoktam postán maradót kapni. A kezembe nyomnak valami űrlapot, automatikusan aláírom, mint valami gép. A kislány az ablak mögött rám mosolyog – most észre sem veszem –, átad egy kisebb csomagot, rajta Air Mail, Kanada. A feladó helyén a te neved áll: Lauren Havassi. Torkomban dobog a szívem. A csomagban egy CD, amin te énekelsz – sikerült, hát! – és egy levél. Beülök egy sörözőbe ami elsőre az utamba kerül, olvasni kezdem. Gyönyörű levél! A te hangodon olvasom, megpróbállak utánozni úgy, ahogy te ejted a magyar szavakat. Azt írod, hogy nem tudsz kiverni a fejedből – ennek azért örülök, ha nem haragszol, még akkor is, ha az óta történt néhány dolog velem –, meg azt, hogy most Torontóban szerepelsz. Hívsz, hogy menjek! Vársz engem, s bemutatsz majd a családodnak.
Jó lenne! Valóban jó lenne repülni hozzád. De akarhatom-e? Nem tudom, szabad-e? Benyúlok a belső zsebembe, előveszek egy receptet – ki kellene váltanom már! – elolvasom az apró, cikornyás betűket, valahol a szívem legmélyén kínzó félelmet érzek. Olyat, amit az emberek próbálnak kiverni a fejükből. Óvatosan visszacsúsztatom a helyére. Lapuljon csak még egy darabig! Jó helyen van ott!
Sok mindent szeretnék még neked elmondani magamról, meg egy kis nyugalmat, bölcsességet átadni. Dühös, befelé mondott szavak kezdenek bennem katonás rendbe állni, hogy miért én, és miért most?... de erőt veszek magamon, elmosolyodom, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is a harag; megnyugszik a lélek – így van ez jól. Szia! Légy jó!
Emléktáramból újból előhúzom a veled töltött napokat. Belátom, hogy bizonyos dolgok felett nem az ember, hanem a természet az úr! Emlékszel? Mikor a kövek a vízzel eggyé válnak, akkor szűnnek meg létezni. A kövek is meghalnak egyszer…



– Vége –



Horváth Géza
Pécs, 2005. augusztus 14.
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man