Horváth Géza

A szerelem koldusai

elbeszélés

 

1


Ezen a délutánon Zempléni Péter arra gondolt, hogy annak idején talán igaza volt az apjának, és ki kellett volna vágni a nagy fát a bejárati kaputól jobbra; eltakarja a kilátást. Akkoriban nem volt hajlandó, csak azért, hogy ellenkezzék vele, de mára belátta, hogy meg kellett volna tennie. Az apjának természetesen mindig igaza volt, így ebben a dologban is. De ennek már tizenöt éve.
   Esős, novemberi nap volt a mai, késő délutánig esett. Most ködszagú, párás a levegő. Itt valaha erdő volt, a fenyők közé vágott kavicsos gyalogút végén a villa Bauhaus stílusban épült. A ház körül a kertet gondosan tervezték, szebb napokat is megért, most kissé elhanyagolt benyomást kelt. Vagy csak egyszerűen öreg.
   A kert geometriájából adódóan elsőre nem észrevehető, az udvar hátsó részében kisebb kőmedence esők vízét gyűjti, és az őszi napok megsárgult leveleit, a szél sodorta gallyakat. Nyári időkben kis csövecskén hideg víz csordogál. A ház hátsó falára borostyán fut; évekkel ezelőtt hagyták, most már minek háborgatni a természet erőit. Szemben vele egy kerti pavilon, benne egymásra rakott székek, asztalka. Mellette kökénybokor, hamvas bogyóit megcsípte már a dér, puhára érlelte a november. A kert legvégén meg néhány tölgy és egy fává cseperedett galagonya. Ezen túl húzódik, a magasra épített téglafal, de eddig már nem jutnak el a ház lakói.
   Zempléni Péter egyik kezével a hatalmas ablaktáblának támaszkodik, ujjai rátapadnak az üvegre, kifelé merengve gyönyörködik az udvar színeiben. Szereti a novemberi napokat; ilyenkor itt nagyobb a csend, kihaltabb minden. A lemenő nap sugara a szoba félhomályát átlóban kettévágja, beleássa magát a szoba mélyébe, megnöveszt minden árnyékot; a fényesség hatalma háttérbe szorul. A ház előtt a fenyők, mint az óriások, ijesztő méretet vesznek; lábaikkal szinte eltiporják az udvart.
   A férfi tekintete lassan, a most már ellentmondást nem tűrő sötétségbe réved. A szoba belsejébe lép, összehajtogatja tervrajzát – úgysem látná már. Fiatal építész korából származik a rajz, amikor még több ötlete és lázadóbb elképzelései voltak, de mára letisztultak a formák, a gondolatok. Talán el is fáradt egy csöppet, de valamivel negyvenen túl, még nehéz elismerni az ilyet.
   Fojtó csöndességet érez, nem találja a helyét. Olvasna valamit, de inkább mégis zenét hallgat; megszólal a muzsika, egy Wagner opera, a Trisztán és Izolda. Leül egy fotelbe, átengedi tagjait a pihenésnek, vonásai kisimulnak, nyújtózik egyet a melegnek egy csöppet sem mondható helységben.
   Becsukja szemét, megnyugtatásképp megpróbál felidézni valami kellemes emléket; egy gyerekkori képsor bontakozik ki. Próbálja jobban megragadni a pillanatot. A jelen összezsugorodik, a múlt előbújik a homályból. Arcok jelennek meg előtte, az anyjáé, az apjáé, aztán még néhány, számára kedves ember, többségük már nem él. Most a város utcáin sétál, anyja fogja a kezét – vagy inkább húzza? –, orvoshoz sietnek. Az úttesten szedik föl a síneket, megszűnik a villamos. Fájnak már a lábai, de menni kell – bíztatja az anyja. Ezek az emlékek, bár valójában nem rosszak, valamiért mégis fájóak neki. Kényszeríti magát, és inkább egy teljesen más, idegen világot képzel el. Egy tengerben úszik, a medúzák szintjén lebeg. A víz kellemesen hűvös, felfelé néz a víz színére, látja a napot és azt, hogy csillog a víz felszíne. Majd egy rövid, zavaros átmenet után változik a kép. Most kívülről látja önmagát. Egy kietlen, havas tájon van egyedül, valahol északon. Egy befagyott tó jegén serénykedik, léket vág, leereszti a zsinórt. Szikrázik a nap, és amerre néz, mindenhol hó. Egy különleges szemüveg van rajta, amely csontból készült, és egy keskeny résen engedi csak be a fényt. Az eszkimók viselhetnek ilyet. Ettől a látványtól egy kicsit meghökken, mert fura külsőt kölcsönöz neki: ijesztőt, arcnélkülit. Először azt gondolja, nem is ő az. De van mégis valami, ami tetszik neki ebben a helyzetben: a csönd, a napsütés, a tisztaság, amely körülveszi. Most már a hideget sem érzi, a szemüveg is barátságosabbá válik. Kezdi megkedvelni az arcát, most már nem is annyira szokatlan és kiábrándító ettől a fura szemüvegtől. Egyik kezének ujjával megérinti, szép lassan végigsimítja, kifogástalan munka – gondolja. Kiskorában szép arca volt, de mára ellepték a ráncok. Elképzeli milyen lesz majd, ha valóban megöregszik. Bizonyára szép öregember lesz majd belőle, mint a nagyapja volt.
   Bizakodó.
   Odakintről zajokat hall, talán újból erősödik a szél – gondolja elsőre, de ráismer a felesége lépteire a hideg folyosó felöl; nyikorog kissé a lépcsőfeljáró. Közelednek a léptek, de megkönnyebbül, mikor becsukódik a felesége szobájának ajtaja – külön alszanak. Arra gondol, hogy most bizonyára belefekszik a jéghideg ágyába, magára húzza a takarót az orráig, így fekszik még pár percig mozdulatlanul, majd elalszik.
   Az ária még mindig hangosan szárnyal, betölti az egész helységet, szinte beleborzong a gyönyörű dallam hallatára. Majd mégis lejjebb tekeri a hangerőt, de nem annyira a felesége végett, inkább fia kedvéért, ne ébredjen föl szegény. Már öt éves, és látszanak a születési problémák, a szellemi fogyatékosság jelei. Ezzel a dologgal együtt kell élnie; soha nem lehet büszke gyermekére.
   Feláll, tölt magának egy italt, de a felét sem issza meg, lerakja a poharat. Elhatározásra jut: telefonál Mártának, a szeretőjének.
   Újból az ablakhoz lép, egyik kezével nekiszorítja a telefont az üvegnek, másikkal billentyűzi a számokat. Kicsöng a telefon, fel is veszik, de sokáig hallgat; nem szól bele.
   - Ki az?... Ki az? – hallatszik a vonal túlsó oldaláról.
   - Miért van az, hogy mindig rád gondolok?
   A nő felismeri a hangot, megkönnyebbül, s most már higgadtan válaszol:
   - Mert szeretsz. Ahogy én is.
   - Befurakodsz a gondolataim közé, bármit is teszek. Valamitől mindig az eszembe jutsz...
   Néhány perc után elbúcsúznak.
   Visszasüpped a fotelbe. Újból az italosüveghez nyúl, pedig nincs hozzászokva, nem is kívánja valójában.
   Felerősödik a szél. Az éjszakai hideg valahol beáramlik a nappaliba, érzi a homlokán, a vállain, de nem törődik vele. Odakintről hallja a magasra nőtt fenyők zúgását.
   Várja, hogy elnyomja az álom.


Munka után jött Mártához, bár mostanában tovább kell maradnia az irodában; ennek ellenére úgy gondolta, hogy ma kivételt tesz, meglepetést okoz.
   Márta a zongora előtt ül, játszik, Zempléni Péter elbűvölten hallgatja. Lágykönnyű futamok szállnak a magasba, ismétlődnek, újra és újra, ha kéri akár egy óra hosszat is.
   Elkalandozik a zenét hallgatva, a szoba tárgyait szemléli körbe; fehérre festett falak, az egyik sarokban állólámpa, mellette ülőgarnitúra, egy asztalkán, egy vázában néhány elrendezett virág, aztán egy könyves szekrény, rajta fiának képei, egy közös családi fotó, meg fekete keretben a férjéről is egy. Három éve vesztette el őket, egy autóbalesetben. A nő nem szeret erről az időszakról beszélni, ha szóba kerül, folyton eltereli a szót. Péter tapintatos, nem zaklatja fel feleslegesen, hisz tisztában van minden körülménnyel, ami ebben az időben megesett.
   Márta lassan befejezi a játékot, a férfi mellé telepszik, hozzábújik. Miért nem lehetünk mi mindig így? – gondolja. Péter, mintha megérezné a nőben a vágyakozást, gombolni kezdi blúzát, de kis csalódottságot érez, mert ujjai melltartóhoz tévednek. Kissé meghátrál, a nő észreveszi, segít, kikapcsolja hátul, és valóban, ő is rögtön megkönnyebbül, mikor enged a szorítás. Az ujjak alatt izzik az érintés, a bőr átforrósodik, ahogy körkörösen mozogva járják útjukat a melleken. Tudja már, hogy ezen az estén Péter az övé lesz, teljesen az övé; most nagyon boldog.


Márta a férfi nyaka köré csavarja a sálat, egy csókot nyom szájára, majd kinyitja a bejárati ajtót. Beáramlik a lépcsőház nyirkos hidege.
   - Vigyázz magadra! Nagyon hűvösek már ezek a novemberi esték.
   A férfi viszonozza a csókot, megsimogatja Márta arcát, majd hozzáteszi:
   - Szeretnélek gyakrabban látni.
   - Miért?
   - Mert mától jobban szeretlek.
   - Honnan tudod, hogy mától?
   - Nem tudom... azt csak érzi az ember. Korábban is szerettelek, de mától jobban.
   - Akkor holnap is gyere!
   - Jövök. Ígérem!
   - Nem kell ígérned, csak gyere, ha tudsz! Várlak. Most menj! Nem tartalak fel tovább.
   Mosolyog, megcsókolja szerelmét.
   Zempléni Péter kilép a lakásból. A sötét lépcsőház elnyeli alakját, léptei halkulnak. Márta még vár egy kicsit, s mikor a földszinti kapu puffanása is tompán visszhangzik, akkor csukja be csak az ajtót.
   A férfi ezt az éjszakát szerelmével töltené inkább. Megfordul a fejében néhány kósza gondolat, miként valósulhatna meg mindez, de mégsem gondolja tovább egyik ötletét sem; most már más problémák elé néz, azokat kell megoldani...


Másnap reggel Márta későn ébred. Ráér felkelni, szombat van. Engedményeket tesz magának, egyébként hétköznap mindig korán kel, de most tovább marad az ágyban; lazít a szigorú napirend szorításán. Már fél kilenc is elmúlik, mikor erőt vesz magán, és lerántja a takarót. Besüt a nap, a szoba így még kellemesebb. Az időjárás bíztató, de tudja, hogy csak belülről tűnik annak. Valójában hideg van, nagyon is hideg. Arra gondol, hogy szeretne egyszer úgy ébredni, hogy Péter fekszik mellette. Elképzeli a jelenetet: oldalt fekszenek, a férfi átkarolja egyik kezével, arcához közel van a férfikéz, érzi a másik bőre illatát. Kávét főzne neki. De jó is lenne! – gondolja. De nekik ezt nem szabad. Péternek vigyázni kell a látszatra, nem akar otthon újabb problémákat okozni. Elfogadja ezt a tényt, de ettől mégis szomorkás lesz. Csak jöjjön! Most már bánja, hogy nem fogadta el előző nap Péter ígéretét.
   Tesz-vesz a konyhában, teát főz, reggelit készít magának, majd elkezdi öntözni a virágokat – ezen a héten kissé elhanyagolta őket –, de közben jár az agya. Elképzel bizonyos szituációkat: mi lenne ha, mi lenne, ha Péter elválna, mi lenne, ha a felesége tudomást szerezne viszonyukról; vajon ő el akarna válni akkor? Játszik a gondolattal, hogy összeköltöznek, és akkor megszűnne ez a kilátástalan egyedüllét. Vagy számtalan új probléma merülne föl?
   A virágok ki vannak száradva, a talajon az apró, ezüstszínű cseppek nem szívódnak fel azonnal, először csak keringenek a felszínen, mint az eltörött lázmérőből a higany a padlón; de itt mégis keresik egymást, összetapadnak egyetlen hatalmas vízcseppé, s mikor megkapják az utánpótlást, kis tavacska keletkezik a virág szára körül. Nem fogja azonnal felszívni, de nem baj, jön a többi is szép sorjában.
   Nyugtalanság lesz úrrá rajta, jókedve egy szempillantás alatt tovaszáll, közben ezt gondolja: „Valamit tenni kell, valamit tenni, ezen a szombat délelőttön, mert megbolondulok! Nem bírom ki itthon!” Öltözködni kezd, felveszi az első, keze ügyébe kerülő ruhát, kapkodva megigazítja haját, kabátot húz, és már szalad le, kinn is van az utcán. Átvág a játszótéren, majd egy mellékutca után a forgatagba kerül.
   Talán karneválkor hömpölyög így a tömeg – maga sem érti. Halad tovább az emberfolyam sodrásában, úgy érzi magát, ahogy az emberi testben áramlik a vér: előre, hátra, előre, hátra; de lassacskán sikerül éket ütnie a sokaságban. Zsibbadt és tébolyult itt minden.
   Aztán kitisztul a szem.
   Megszűnik a mámor.
   Egy presszó előtt találja magát. Nem ismeri ezt a helyet. Valójában még nem is járt errefelé. Benyit, keres magának egy szabad asztalt, az ablaknál talál is. Kevés a vendég, a terem szinte üres. Kabátját a fogasra akasztja, leül. A felszolgáló nem késlekedik, rendel nála egy kávét és egy konyakot. Hamar megfordul, már hozza is. Idegesen tépi ki a cukor csomagolását, közben az jár a fejében, hogy annak idején mokkacukor volt. Valahogy azt jobban szerette. Egy megkezdett doboz cigarettát talál táskájában – vajon honnan maradt ez még? – mostanában nem ezt hordja, csak felkapta a kabáttal együtt. Mikor az elsőket szívja, megszédül, bizsereg az ujja vége; nincs hozzászokva. Próbál visszaemlékezni, hogy mikor is szívott utoljára, de nem sikerül. Nagyon rég lehetett. Végzi a szertartást ritmikusan. Kifújja a füstöt, jó messzire, aztán megint szippant egyet, megpróbálja élvezni a helyzetet amennyire lehet, de oldalról vizsla tekintetet érez, amitől egy pillanatra megijed. Nem téved, a felszolgáló mosolyog rá. Lehet, hogy ismerkedni akar? Idegesíti, ahogy nézi. Kellemetlen alak! – gondolja. Megissza a maradék italt, elnyomja a cigarettát, majd az asztalon hagy valamennyi pénzt, sietve távozik.
   Most hova?
   Inkább maradt volna még egy újabb ital mellett, az a pincér, bizonyára csak kedves akart lenni hozzá... semmi több.
   Nagyon hideg van. Fázik. Összehúzza kabátja gallérját, és elindul előre. Újból elnyeli a forgatag.



2


Vajon melyik karácsonyt szerettem a legjobban? – kérdezte magától Zempléni Péter. Próbálta magában felidézni gyerekkora karácsonyait szép sorjában, ahogy készültek rá, az ajándékokat, de be kellett ismernie magának, hogy emlékezete már hiányos, és bizony nem tudná magának a helyes sorrendet felállítani. A legkorábbi, amire visszaemlékszik, a hatvanas évekből való; annyi idős lehetett, mint most a fia. A „Mennyből az angyal”-t tanította vele az apja, hogy majd elénekelik a fenyőfánál, az ajándékbontás előtt. Arra is emlékszik még, hogy anyja mindig tortát készített, aminek nagyon örült, mert kivakargathatta az edényből a maradék krémet. Szerette a pite illatát is; mindig megkapta a tepsi széléhez sült részeket. Szerinte ezek voltak a legjobb falatok. Az első időkben mindig az apja díszítette a fát, aztán ketten az apjával – persze, ekkor már tisztában volt az igazsággal, hogyan kerül az ajándék a fa alá. De rég is volt mindez! Aztán arra is emlékezett, hogy a nagy készülődésben anyja és apja legtöbbször összekaptak valami apróságon, és kitört a veszekedés, de azért mégis kellemes emlékei voltak a karácsonyról. Abban is bizonyos volt, hogy akkoriban még érezte a fenyőfa illatát. Mára minden megkopott, mára nem érzi azt a kellemes gyantaszagot, amit annyira szeret, sem az illatosított csillagszórót, mikor szikrázik. Valahogy kiveszett belőle az a képesség is, hogy örüljön az ünnepeknek.
   Holnap már karácsony szenteste lesz – gondolta. Mindent megvett, becsomagolt, mert nem szokott semmit a végére hagyni. Számba vette, mit szeretett volna kapni fia, mit szánt feleségének és a többieknek. Még saját magát is meglepte egy aprósággal, de ezt nem fogja mondani senkinek.
   Ma egyedül van otthon. Dolgozni kezd az egyik tervrajzán, szépen halad vele. Apja is építész volt, ezt a hivatást mindenképp neki köszönheti. Apja annak idején büszke volt rá, amiért fia a nyomdokába lép; több, közös munkájuk is volt az elején. Aztán eltávolodtak egymástól, a szakmát tekintve is, ki-ki a maga útján haladt tovább. Egy dologban, azért egyetértettek: lélek kell hozzá. „Művészet ez. Hidd el!” – szokta mondogatni az apja.
   Későre jár, egyre inkább pihenőket tart, fájnak már a szemei. Maga elé teszi a telefont, nyomkodja a gombokat, közben fejében gyors számolást végez, mióta is ismeri Mártát. Már három hónapja. Istenem! Már három hónapja! Három hónap bujkálás, három hónap hazugság. Egy antikváriumban ismerkedtek össze, mindketten ugyan azt a könyvet keresték; természetesen átengedte a nőnek. Márta szabadkozott, de azért nem hagyta magát sokat kéretni. Zempléni Péternek rögtön szimpatikussá vált a nő, csinos volt, farmernadrágot viselt, pulóvert, s felül rövid kabátkát. A vásárlás után szóba elegyedtek, elkísérte egy darabon, és ezek után ment minden magától.
   Kávé egy presszóban.
   Egy ital a következő alkalommal.
   Első csók, egy eldugott parkban.
   Olyan régnek tűnik...
   A kapcsolás után Márta hangja hallatszott; érzéki, nagyon kedves. Mindig megfontoltan, választékosan beszél. Jó hallgatni még a telefonban is.
   - Szia! Holnap szenteste – kezdte a férfi. – Nem lehetek veled. Talán még gondolatban sem.
   - Tudom. Ne zaklasd magad ez miatt!
   Érezte a nőben a fájdalmat, nem sikerült lepleznie még telefonon keresztül sem. Az ismerős hang volt, ami mindig elringatta feszült óráiban, amely oly sokszor visszaadta életerejét az utóbbi időkben. De mégis annyira ismerte már ezt a hangot, hogy annak minden kis rezdüléséből, a szavak közötti szünetekből olvasott; és most szomorúságot érzett Márta hangjából, hiába is próbálta a nő fékezni magát. Elképzelte a vonal végén az érzéki szájat, a szájszéleket, ahogy leheletfinoman érintkezik néha a telefonkagylóval, ahogy suttog. Maga előtt látta azt is, ahogy ül a szobájában a könyvei között, az íróasztalt az olvasólámpával. Márta helyett is haragudott a sorsra, amely igazságtalanul és oly kegyetlenül elbánt vele, mikor elvesztette férjét és hét éves gyermekét. Most úgy érezte, hogy cserbenhagyja ő is. Kereste a szavakat, amelyek a legillőbbek lettek volna, de nem találta azokat sehogy sem. Lejátszódott előtte, ahogy magányos estéin a nő, egy könyvet vesz a kezébe, ahogy lapoz, és ahogy megdörzsöli fáradt szemeit, majd jellegzetes mozdulattal hosszú, hullámos haját hátrasimítja. Egy asztalkán gőzölög a tea, néha belekortyol, majd kimért mozdulattal visszateszi, és folytatja az olvasást. Aztán azt képzeli el, hogy a zongora előtt ül, és a közös darabjukat játssza.
   Igen! Ez az a dolog az életében, amely megnyugtatja őt, az idill, amely erőt ad a hétköznapjaiban, és ez táplálja azt a szenvedélyt, amely a nőhöz hajtja. Most megint érzi a szíve tájékán a fájdalmat, amiért nem lehet vele. A fájdalom terjed felfelé, egészen a torkát szorongatja már, amely egészen beszűkül, észrevétlenül a nyál is kiszökik a szájából, és nem jönnek a szavak.
   Márta mintha megint megérezte volna a férfi aggodalmát, s már-már megtöri a csendet, amikor Zempléni Péter mégis erőt vesz magán:
   - Szenvedek!
   - Tudom, kedvesem, de ne tedd! – hangja mintha még jobban megszelídült volna, simogatja, körülöleli, aminek ellenállni haszontalan.
   Most a nő könnyeit látta maga előtt, ahogy csorog le az arcán, és kézfejével megtörli szemeit. Tudta, hogy be kell fejezniük ezt a beszélgetést. Most azonnal, mert különben fogja magát, s elindul hozzá.


Másnap, későn ébredt, felesége már fenn volt. Mikor a nappaliba ért, az asszony az első kávén is túl volt, és kapcsolgatta a televíziót.
   - Még nem hűlt ki. Töltsek?
   Látta az asztalon a másik, tiszta csészét, a nő számított rá.
   - Igen, köszönöm!
   Jól esett kedvessége, noha előző este ismét veszekedtek, de úgy látszik ma reggelre lecsendesedett az indulat bennük.
   Felesége kitölti a gőzölgő kávét, odanyújtja neki, aztán egy narancsokkal teli tálat hoz. Egy fotelba ül, felhúzza maga mellé, majd betakarja lábait. Hűvös volt a nappali hajnalban és még reggel is. Lassan, precíz mozdulatokkal bontogatni kezd egy narancsot. Pont olyan alaposan teszi ezt, mint mindent, amihez nyúl – gondolja Zempléni Péter – néha kibírhatatlan, de beismeri, hogy szükség van erre az alaposságra, erre a kimért, lecsillapult életvitelre, mert a gyereknek ez kell.
   Beismeri magának, hogy nem elég türelmes a fiával.
   - Valami gond lehet megint a termosztáttal. Fáztam, mikor felkeltem.
   Igaza van, gondolja, ő is érezte már a napokban, de mindig talált magának más elfoglaltságot, ha eszébe jutott.
   - Majd megnézem.
   Fia is berohan a nappaliba, a maga játékos módján üdvözli apját, anyjával már találkozott, mikor öltöztette és amikor reggeliztek. Az anya a fia felé nyújt a narancsból egy darabot, a gyerek örömmel elfogadja. Elhangzik még tőle néhány kérdés, hogy mikor kapja majd az ajándékot, és megnézik-e a nagy fát a városban, s mivel megnyugtató válaszokat kap, lekuporodik a szőnyegre, és játszani kezd.
   Felesége kérdezi, hogy magára vállalja-e a karácsonyfa díszítését, vagy beviszi-e inkább fiát a városba. Megpróbál összpontosítani a kérdésre, de gondolatai mégis másfelé kanyarodnak. Mártára gondol, aki most otthon, magában készül az ünnepre, magányosan díszíti majd a fát; nem lesz senki, akivel elfogyassza az ünnepi vacsorát. Sajnálta.
   „Beviszem a városba.” – válaszolja.
   Leginkább most odarohanna Mártához, de ettől újból rossz érzése támad. Tudja, hogy ezeket a gondolatokat ki kell vernie a fejéből, ha a nap folyamán helyt akar állni. A fiának azt ígérte még előző nap, hogy kiviszi hógolyózni, de reménykedik benne, hogy a gyerek megfeledkezik róla. Ahogy ezek a gondolatok megfogalmazódnak benne, addigra más elhatározásra jut, mégis átbillen a mérleg nyelve, és valami felrúgja a józanságot. Nehéz pillanatok ezek, de már le is higgadt, és nem akarja döntését magyarázni maga előtt. Öltözködni kezd, majd beszól a nappaliba, hogy be kell mennie az irodába, mert ottfelejtett valamit, nem marad sokáig. Szinte meg sem várja, hogy megkérdezhessék tőle, hogy mikor jön haza. Hallani véli még az ajtóból a gyerek kérdő, gyengécske hangját, amely emlékeztetni próbálja ígéretére, és ettől most nagyon utálja magát.


Még mindig hordja a havat a szél, el kellett volna dobálni reggel, de nem volt kedve hozzá, most aztán óvatosan kell lépkednie, ne menjen a cipőjébe. Úgy halad végig az úton a garázsig, hogy közben érzi felesége tekintetét a háta mögött, most bizonyára nézi az ablakból. Tudja, hogy az asszony nem hitt neki, de most már nem fordulhat vissza, ezen az úton most már nincs megállás. Kavarognak fejében az érvek tette igazolására, ugyanakkor az ellenérvek is tódulnak szüntelen. Ebben a játszmában nem győzhet.
   Megnyugtató választ keresett elhatározására, de rájött, hogy nincs értelme, mert igazi válasz soha nem lesz. Talán csak egyetlen egy: rossz férj, s talán rossz apa is.
   Beszáll az autóba, indítja a motort, kihajt, és reménykedik, hogy az automatikus működtetésű kapu sem mondja fel majd a szolgálatot a fagytól. Szerencséje van, minden rendben. Nem kapcsolja be az autóban a fűtést, fázni akar, kínozni magát, enyhíteni a lelkiismeret-furdalásán a fizikai szenvedéssel, amelyet a hideg okoz. Nagyon lassan, óvatosan vezet. A mellékutakról nincs eltakarítva a hó – egyszer meg is csúszik az autó. Alaposan átfagy mire Márta lakásához ér, pedig csak egy félórányi utat kellett megtennie.
   A ház előtti játszóteret vastagon belepte a hó, a hinták leszerelve télire, néhány mászóka és egy csúszda magányosan mered az égnek. Egy gyermek anyjával, hólabdát görget, bizonyára hóember készül. Átvág a téren, felmegy az emeletre, becsönget.
   Márta meglepődött, mikor ajtót nyitott. Egy csókot nyomott a férfi arcára.
   - Nem vártalak!
   Beengedi, lesegíti a kabátját.
   - Döntenem kellett – mondja a férfi, s most már úgy érzi, biztos magában.
   Bemennek a nappaliba, Márta megkínálja egy itallal, amitől kezd átmelegedni. A nő látja, hogy még mindig reszket, gyorsan forró fürdőt készít. A férfi kibújik a ruháiból, belefekszik a kádba, kényelmesen elnyújtózik a vízben. A forró víz kimossa a gondokat, az elme felszabadulni látszik, de a gondok ragaszkodnak gazdájukhoz makacsul. Nehezen szabadul tőlük.
   Márta valamit beleönt a kádba – illatos –, habot kavar a kezével. Egy kisebb, négyzet alakú frottír kendőt benedvesít, a férfi arcára teríti; pont olyat, mint a repülőkön szoktak osztogatni sokórás repülés vége felé, hogy felfrissítse az utasokat. Márta elkezdi mosni a vállait, a karjait, a mellkasát. Finoman siklik a kéz. Jólesik a víz, jólesik Márta figyelmessége, az asszonyi ujjak játéka. Az jár a fejében, hogy az életet nem úgy kellene megélni, ahogy teszi, hanem fonákjával. Akkor minden elviselhetőbb lenne.
   Márta először nem szól semmit, dudorászni kezd egy ismerős dallamot. Zempléni Péter leemeli arcáról a kendőt, rámosolyog a nőre. Ő visszamosolyog, a kád fölé hajolva megcsókolja a száján. Aztán Márta kihúzza a dugót; szárazra dörzsöli a másik haját, bőrét, csak hagynia kell magát.
   - Nem vártalak ma! – ismétli a nő újra. Nem lett volna szabad eljönnöd!
   Zempléni Péter tisztában van azzal, hogy Mártának igaza van, hogy a nő ilyet soha nem kívánna tőle. Márta tudja, hogy meddig lehet elmenni, és azt is, hogy eddig sem lett volna szabad. De az ember esendő, hibát hibára halmoz, és nem képes kihagyni a szerelmet, ami végre megilleti. A szerelem mellett nem lehet csak úgy elmenni.
   - Tudom – válaszolja a férfi kis szünet után –, de tudtam, hogy egyedül vagy, nagyon egyedül.
   Márta megsimogatja az arcát, hellyel kínalja. Tölt egy csésze teát neki, arra is figyel, hogy a férfi autóval jött, nem ihat több alkoholt.
   - Zempléni Péter elővesz egy kis dobozkát kabátja belső zsebéből. Ajándék van benne, egy kecses, női karóra; csak az alkalmat várta, hogy átadhassa.
   - Most ne nyisd ki! Majd este! – Átnyújtja a dobozt, majd hozzáteszi: – Boldog karácsonyt!
   Márta meghatódva fogadja el, majd egy fiókból ő is előveszi saját meglepetését.
   - Boldog karácsonyt neked is!
   Márta tudja, hogy a férfi mekkorát kockáztat érte, minden nála töltött perc, órácska, az igazi ajándék ilyenkor.
   - Péter! Nem küldelek, de haza kellene menned! – Kínlódva ejti ki ezeket a szavakat, majd hozzáteszi: – Kettőnk szenvedélye bűnös, de nem kíméletlen.
   - Tudom – válaszol.


Mikor kilép az utcára megint jéghideget érez, zordnak és kilátástalannak talál mindent. A járda, amin lépdel pont olyan, mint az élete; gödrökkel, buktatókkal teli, és ezen a jeges úton vigyázni kell, nehogy elcsússzon. Eszébe jut fia, a betegsége, be kell este vinnie a városba, aztán az ajándékozás, a közös vacsora. Egy újabb gondolat tekeredik lassan de kíméletlenül elméjébe, és ez már kitörölhetetlen. Nehezen ismeri be magának, és még nehezebb kimondani, de fél az estétől, fél a karácsonytól, otthon.


A szomszéd magasra dobálta a járdán a havat, melyet narancsszínű fénybe öltöztetnek az utcai lámpák, épp úgy, mint gyerekkorában. Emlékszik, hogy annak idején, mikor az iskolából hazafelé menet ráállt a fagyban megkeményedett hófúvások tetejére, néha el sem süppedt. Szeretett kóborolni a téli utcákon, akár este is, és szeretett elsőként végigtaposni a szűz hóval betakart helyeken. Most fia is ezt teszi, húzza apja kezét, és bekényszeríti a hóba, nem az eltakarított helyeket választja. Nem haragszik rá, enged a gyerek akaratának.
   Elérzékenyül.
   - Melyik a kedvenc évszakod?
   Kérdezi gyermekét, de tudja a választ előre.
   - A tél!
   Ő is a telet választotta volna, de biztos abban, ha nyáron kérdezte volna meg, egy strandon, fürdőzés közben, a gyerek a nyarat mondja. A gyerek, szemmel láthatólag élvezi a hó adta örömöket, örül a télnek, és annak is, hogy apjával kimozdulhat otthonról. Örül, hogy az apjával lehet.
   A „Mindenki karácsonyfája” nagyon szépre sikerült, szépen ki volt világítva; de ami a legfontosabb, hogy az alsó ágai alá lehetett állni, mert annyira hatalmas volt a fa ebben az évben. Olyan hatást keltett, mintha egy sátorban álltak volna. Örült a gyerek örömének, s most már érezte, hogy jól döntött, mikor ezt a programot választotta. Erre még majd sokáig emlékezni fognak.


Márta nekifog a fenyőfa díszítésének, gyakorlott mozdulatokkal teszi föl az égőket, vigyáz, hogy jusson izzó mindenhova; majd a szaloncukor következik, legvégül a díszek. Gyorsan végez, aztán lekapcsolja a szoba világítását. Nem teketóriázik, nincs mire várni. Bekapcsolja a fa izzóit, aztán meggyújtja a csillagszórókat is. Repülnek a szikrák, a szobában illatos füst terjeng. Előveszi az ajándékot, amit szerelmétől kapott, hosszúkás dobozka, piros szalaggal átkötve. Kinyitja a doboz fedelét, és elbűvölten nézi az órát; gyönyörű és igen értékes darab. A csuklójára erősíti, aztán kedvenc karosszékét a fa felé fordítja, elhelyezkedik benne. Hosszasan nézi még a fát, próbálja eltalálni, melyik színű égő a leghangulatosabb, s melyik kevésbé; a zöld mellett dönt, mert a legszebb fényudvart képzi a tűleveleken.
   Sokáig marad még így.



3


Lassan elteltek az ünnepek, de a hó megmaradt, sőt, esett még hozzá. Zempléni Péter szorgalmasan dobálta a havat minden reggel, de úgy érezte magát, mint a katonaéveiben, amikor a kanadai nyárfa alatt söpört. Akármennyire is igyekezett, mindig volt lehulló utánpótlás.
   Most a fia jár a fejében, aki egész életében ki lesz szolgáltatva másoknak. Mi lesz, ha majd egyszer magára marad? Bedugják egy intézetbe, ahol ápolók vigyáznak majd rá. Ha szerencséje lesz, néha kiengedik felügyelettel. Mikor ilyeneken járt az agya, többször is eszébe jutott, hogy talán jobban járt volna a gyerek, ha meg sem születik, de ezek annyira kegyetlen gondolatok voltak, hogy maga is megrémült tőlük, hiszen szereti fiát, nagyon is. De mégis... milyen élet lesz az övé! Mikor eszébe jutottak ezek a gondolatok, mindig elhessegette őket, vagy legalábbis megpróbálta. Ha meg nem sikerült, telefonált Mártának, vagy felkereste őt.
   Egy alkalommal, mikor a nőnél volt, s megfeledkeztek a világ problémáiról, és örömmel adták át magukat a szenvedélynek, Márta megkérdezte tőle:
   - Mondd, Péter! Miért nem akartatok még egy gyereket?
   „Valóban! Miért is nem?” – tette fel magának a kérdést. Ez alatt a pár év alatt annyi minden megváltozott. Elhidegült a feleségétől, a felesége is tőle, ezért még jobban beletemetkezett a munkájába. Nincs köztük semmi, már egy éve külön alszanak; hatalmas a ház, van mindenkinek saját helye. Még egy gyerek? Talán tényleg ez lett volna a megoldás, de valójában nem hitt ebben. Az ő gyerekéből csak egy van, őt szereti legjobban ezen a világon, nem lehet helyettesíteni mással, nem lehet lecserélni egy egészségessel. Attól is reszketett, hogyha a következő gyermeke egészséges lenne, akkor egyre jobban eltávolodna az elsőtől. Lehet, hogy ettől félt a legjobban. Különben is, joga van fiát egy életen át, kisebb testvérre bízni? Ezt a megoldást sem találta megnyugtatónak. Nem válaszolt a nőnek a feltett kérdésre.
   Márta látta, hogy teljesen elmerül gondolataiban, nem faggatta tovább, és soha többet nem hozta fel a témát. Péter számára ő egy sziget, ahol megnyugvást talál, és ezt nem akarta veszélyeztetni.
   Bölcs elhatározás volt részéről.


Február végére elolvadt a hó. Ilyen sokáig régen tartott ki, sokan nem is emlékeztek ilyen hosszú télre. A hó már csak foltokban volt meg, az árnyékosabb helyeken és ott, ahol az emberek kupacba dobálták, hogy tudjanak közlekedni.
   Zempléni Péter tudta, hogy feléjük nem jön olyan hamar a tavasz. A nagy fenyők a ház előtt, és a kert hátsó felében a tölgyfák alaposan leárnyékolják az udvart. Ezeknek a fáknak igazán majd nyáron lesz jótékony hatásuk. Kiment a kerti pavilonba, leemelt egyet az egymásra rakott székekből, és középre húzta az asztalt. Úgy ült le, hogy pontosan a beeső nap kellemes sugarai útjában legyen. Amikor ez a ház épült – az apja építette –, tíz éves lehetett. Már abban az időben is itt szeretett a legjobban ücsörögni. Az anyja mindig itt kereste, ha valamit kért tőle, vagy vasárnaponként, ha kész volt az ebéd. Barátai nemigen voltak, csendes, visszahúzódzkodó gyerek volt, így többnyire egyedül játszott. Szerette a hátsó udvart is, oda már nehezebben értek el anyja hívó szavai. Odabújt el mindig, amikor apja valamiért mérges volt rá, vagy akkor is, amikor anyja és apja veszekedett. Ilyenkor mindig attól rettegett, hogy valami nagy baj fog történni, mert látta arcukon a dühöt és azt, hogy apja egyszer majdnem megüti anyját, de az a pofon nem csattant el szerencsére, soha.
   Most is itt sütkérezik, itt most békén hagyják, nem zavarja senki. Újból gyereknek akarja érezi magát, újból örülni az életnek, mint rég, legalább néhány percig. Jó így.


   - Tegnap megtisztítottam az ablakokat – kezdte Márta –, hogy jobban süssön be a nap, vagy jobban világítson be a kandeláber a térről. Aztán este az ablakhoz álltam, elhúztam a függönyt, és meredtem kifelé. Majd többször ráleheltem a tiszta üveglapra, elrontva a délelőtti munkámat, és összegyűjtöttem ujjaimmal a kevéske párát. Hideg volt. Fáztam a szobában. Kényszeríteni kellett magam, hogy ne bújjak vissza a takaró alá. Ki akarok mozdulni a lakásból! Veled! Tavaszt akarok! Vagy inkább nyarat!
   - Eljön az is. Nem kell már sok hozzá.
   - Milyen végtelenül türelmes ember vagy te! Talán a nyugalmad az, ami kisugárzik belőled, az fogott meg. Pillanatok alatt elvarázsoltál vele. Még az érintésed sem kellett hozzá.
   - Az érintés mindig valami távolságot feltételez.
   - Igaz! De a csöndedtől meg valamiért mégis mindig elbizonytalanodom. Vajon mi járhat a fejedben, amikor hallgatsz? Amikor meg nem, akkor sem beszélsz semmi komolytalan dologról. Érdekes történeteket mesélsz. Úgy adod elő ezeket, hogy ne érezzem magam elveszve, amiért én korábban ezekről nem hallottam. Amikor elmész, mindig utánanézek a dolgoknak, hogy egy kicsivel többet tudjak, mint amennyit elmondtál. – Zempléni Péter nem válaszolt, mint rendesen, amikor nem akart. Márta most sem faggatta. – Elvesztem a szavaid között... elvesztem a csöndedben...



4


A szoba most kellemes, a radiátor jó meleget sugároz, be sem kell takarózni. Elgyengítették őket az elmúlt percek. Nézi a férfi arcát, rövidre vágott haját, szemöldökét. Közelről látja a verítékcseppet a homlokon, még nem száradt fel; letöröli mutatóujjával. Aztán a szép ívű, de mindig szomorkás szájat, melyet nagyon ritkán látott nevetni, majd széles vállai következtek. Mellkasára teszi tenyerét, aztán a fejét is, úgy hallgatja szívverését, amely még mindig zakatol a domborodó izmok alatt. Még mindig ruganyos a teste, pedig már nem annyira fiatal.
   Aztán szemérmesen a vállgödrébe csempészi fejét
   - Üresek a napjaim – kezdte Márta. – A perceket, az órákat szűkmarkúan méred. Én csak várlak. Tudom, nem jöhetsz mindig, nem teheted azt, amit akarsz. A megrendeléseid... néha tizenkét órát vagy az irodában, keveset vagy otthon is. Tudom, nem könnyű. De mégis... Vannak napok, amelyek jobban meggyötörnek. A várakozás teszi mindezt velem. Hosszasan melengetem, dédelgetem szavaid. Emlékezetem apró kis fiókjaiba elmentem őket, majd amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem, és újból átélem. Egyesével, mind.
   Márta kis szünetet tartott, majd folytatta: – Lépteidet hallom a lépcsőfordulóban, mert onnan már felhallatszanak, s megdobban a szívem; azt is hallom, mikor mész el, és sietsz lefelé. Máskor meg istenhez fordulok, hallgassa meg imám, hogy csak ne most, csak ne most add ki az utam! Bár tudom, hogy engem már nem ítélhet neked. Nem is kérek ilyet, csak egy kicsivel több órát, napot. Elfolynak így a perceim, mint a homok az ujjaim között. Elfogy az élet.
   - Hosszú még az! Ne félj! – nyugtatta, majd a nő kiálló kulcscsontján végighúzta ujjait, középen megállva lefelé fordult, aztán folytatta lefelé, mellei között, egészen a köldökéig. Érezte, hogy a nő teste hirtelen fázni kezd.
   - Mit tehetek! – kezdte újra Márta. Most már belém költözött az érzés. A szeretlek szó más jelentést nyert. Boncolgatom a sorsom, mintha egy műtőasztalon lennék. A történetem ilyenkor a test, szépen kiterítem a részeit, majd összerakom másképp, mit egy puzzle, aztán rájövök, hogy hiába minden, akárhogyan is próbálkozom, nem áll össze a nekem tetsző egésszé. Aztán arra is gondolok, hogy milyen érdekes az élet! Van, aki hosszúnak érzi a csendet, amely körülveszi, mert egyedül van, és van, aki azért találja hosszúnak, mert nincs egyedül, mert mással van. Nem azzal, akivel kellene. A csend és az egyedüllét felfalja az embert.
   Márta szavai nagyon keserűek voltak. Olyan szomorúság bujkált hangjában, amelyet nem lehetett nem észrevenni. Látta, hogy a férfi választ fontolgat magában, de nem engedte, hogy magyarázkodnia kelljen, inkább újabb gondolatba kezdett:
   - Kemény törvényt szabtál magadnak, nekem is, amihez nagyon ragaszkodsz. Nem bánom, légy te a józanész, gondolkodj helyettem is, mert én már nem tudok. Mindig mondtad, hogy én vagyok az erősebb, s lám mégis csak te vagy az... Álmokat szövögetünk, mi így ketten. Én a sajátomat veled, de úgy érzem néha, te a sajátodat nélkülem. Mégis meghagysz engem abban a naiv hitben, hogy kapcsolatunk a távlatokat tekintve tartós lehet. De ezt sem bánom! Ennél jobban megszelídíteni nem tudtalak. – Megsimogatta a férfi haját, majd hozzátette: – Még van egy óránk.
   Átnyúlt az ő oldalán lévő éjjeliszekrénykéhez, lekapcsolta a lámpát. A sötétben folytatta:
   - De tudd! Én örülök a kevésnek is, amit adsz magadból, a szinte semminek. Koldus vagyok, és én már ennyivel is beérem. De azt is tudom, hogy te is az vagy!
   Márta ezt már csak magában tette hozzá keserűen: „Miért pont téged találtalak meg? Mire születtem én?”
   Márta gondolatai most máshol járnak. Egy egzotikus, távoli világban:
   Ahol mandulaillat terjeng.
   Ahol a hosszú órák röpke másodpercnek tűnnek.
   Ahol megtörténhet a megtörténhetetlen.


A nevetés fintorrá módosul Márta arcán. „Ne! Péter ne!” – kiáltozza. Aztán mégis kacag tovább. Ez most egy teljesen más Péter, hüledezik. Annyira hihetetlen. Ritka pillanat ez, az egyetlen ez idáig. Márta nagyot ránt a kezén, a szorítás enged, hisz az a szorító kéz nem is akart valódi fájdalmat okozni; már szabaddá is tette magát, de a férfi könnyedén felkapja, majd az ágyra dobja, és leül maga is az ágy szélére. A nő a férfi mögé kerül, hátrarántja az ágyra. Szájon csókolja, a másik alig kap levegőt. Nevetnek. Élvezik ezt a viaskodást, ezt a játékot. Péter most akarattalannak, engedelmesnek érzi a nőt, megérti, hogy az ellenállásnak vége, megkaphatja őt.
   Márta orrcimpája kitágul, ahogy a levegőt veszi. A ritmikus mozdulatok elérik céljukat; talán egész életében emlékezni fog ezekre a pillanatokra.
   - Ne mozdulj! Jó így – suttogja a férfi fülébe.
   S most a másik engedelmes.
   Kis idő multán Zempléni Péter felöltözik. Magára hagyja Mártát, és nekiáll főzni egy kávét. A konyhában minden kézre áll, de ügyetlenkedik a kitöltésnél. Kissé megégeti magát. Míg kortyolgatja kávéját Márta íróasztalához ül; egy fényképalbumot lapozgat, majd felvesz egy útikönyvet, Olaszországról. Feltűnik neki, hogy a könyvben néhány fotó helyszíne megegyezik az album néhány képének helyszínével. Márta bizonyára járt ezeken a helyeken. Többször említette, hogy szereti a déli tengereket. Egy kép a férjével, de számára ismeretlen emberek is láthatók. Valószínűleg barátok. Majd Márta egy mólónál, aztán a tenger különböző napszakokban, vihar előtt vagy után... ki tudja?
   Felkel az asztaltól, visszamegy a hálószobába. Márta az ágyon fekszik hason fekve, a reluxa résein beszűrődő fény csíkokat fest ruhátlan testére. Csuklóján az óra, amit karácsonyra kapott. Egyenletesen veszi a levegőt, szemei becsukva. A gyűrött, fehér lepedő, a szeretkezésről árulkodik, a könnyű takaró félrehajtva. Zempléni Péter mellé lép, betakarja dereka táján, ne fázzon meg, majd leül egy székre az ágy mellett. „Vajon engem néztek-e már álmomban?” – kérdezi magától.
   Csendben nézi a nőt.



5


Zempléni Péter a feleségétől, karácsonyra kapott könyvet lapozgatja. Meglepődött, hogy az asszony, a korábbiakkal ellentétben, ennyire eltalálta ízlését. Ugyan nem jelezte neki különösképp, de hosszú idő után először tudott igazán örülni az ajándékának.
   Fontolgatja, hogy olvas egy keveset, de fia beront a nappaliba, és kérleli, hogy vigye ki egy kicsit az udvarba, jó idő van. Felemeli a gyereket, odaviszi az ablakhoz, nézik a felhőket, melyek gyorsan szállnak az égen.
   Enged fia kérésének.
   Valóban szép, derült, téli nap van, bár az utolsó havas napok valamelyike. Mikor az ablakon néztek ki, nem tűnt olyan hidegnek, így most egy kis meglepetés érte őket.
   Fia rohangál körülötte, majd előre szalad. Az udvar végén, a téglafalnál éri csak utol. Vajon mi lehet a falon túl? Nem is tudja. Utoljára talán tíz éve nézett át. De mindegy. Van itt is elég látnivaló – s jobban megszemléli ezt az oldalt. A falat néhol már moha borítja, többnyire árnyékos, előtte elburjánzott páfrányok, bokrok. Annyi itt a számára ismeretlen növény, hogy ez már nem is udvar, hanem arborétum – gondolja. Az apja keze munkáját dicséri minden. Ő gondozott itt mindent, amíg élt.
   Nem szoktak eddig jönni. Innen egy másik kavicsos út is vezet vissza a házhoz, megkerülve a tölgyeket. A gyerek ezen indul tovább felfedezőútra, nem győzi követni. Óvatosnak kell lenni, a fák ágai itt lejjebb hajolnak, néhol összeérnek, bujkálni kell alattuk. Azért mégis utoléri.
   - Édesapám! Miért fúj a szél? – kérdezi apját, gyengécske, akadozó hangján. Arca kipirulva, a sapka hátracsúszva a fején.
   Eszébe jut, hogy annak idején ezt ő is megkérdezte apjától, s erre hosszas magyarázatot kapott. Igaz, ő már egy kicsit idősebb volt ekkor.
   - Elmesélem neked kisfiam, de az iskolában is tanulni fogod majd.
   - Én is fogok iskolába járni?
   - Igen! Biztosan, nem is oly sokára – majd játékosan megsimogatja a gyerek kipirosodott arcát, és megcsókolja haját a feje búbján, aztán megigazítja a sapkát. – Milyen kis szerencsétlen, de mégis milyen szép! – gondolja, s magához szorítja a gyereket, megöleli. Amaz rámosolyog, és nagyon örül.
   Belekezd a magyarázatba...


Zempléni Péter aznap arra gondolt, hogy mégis csak megépíti azt a kisvasutat az állomásokkal, amit már egy éve ígérget a gyereknek; lesznek majd hidak, alagutak, meg fák is. Majd sokat játszanak vele, együtt.


Milyen jó is a gondolat! Oda röppenti az embert, ahova akarja, sokszor meg irányítani sem lehet.
   Zempléni Péter Mártához készül. Este megy hozzá, már el is képzeli a nőt, akivel majd szeretkezni fog, akár többször is. Aztán elbeszélgetnek a maguk módján; Márta majd zongorázik neki, italt tölt, megbeszélik, hogyan teltek napjaik, amíg nem látták egymást. Talán nem is a testi vágy miatt vonzódik a nőhöz. Mellette olyan lehet, amilyen a valóságban. Nincs kitéve társadalmi elvárásoknak, hogy beszéljen, hogy megfeleljen, és mosolyogjon a jövendő győzelemért, a megrendelésekért az irodában, az engedélyekért a hivatalokban, a sikerért, amit korábban annyira szeretett és áhított. Ó, nem! Nem a testi vágy miatt keresi fel a nőt, nem azért, amit otthon nem kap meg.
   De a gondolat újból csapong tovább, keresi az utat, mint a patak a lejtősebb terepet, majd célba ér. Most a feleségére gondol, hibákat keres benne, igazolást tetteire. Érvekkel próbálja alátámasztani, hogy mi eredményezte a Mártával való viszonyt, de igazából mégsem lett nyugodt. Aztán fia jár az eszében: orvosi vizsgálatok, számtalan sorban állás, várótermek, várakozás az orvosok ajtaja előtt, megalázkodás. Kibírhatatlan percek, órák. Aggódás. Felesége mindig remekül helytállt, csodálkozott is kitartásán, milyen ügyes!
   Mi lett mára ebből?
   Nézi az asszonyt, amint fiának magyaráz valamit éppen; milyen ingerlékeny! Istenem! Nincs a hangjában semmi kedvesség. Mintha csak kötelességből tenné, amit tesz. Reggelente még megtalálhatók a szeretet csírái, de estére mintha mindig kihalna belőle. Nézi őket, ahogy küzdenek egymással, mindkettő érvényesíteni szeretné akaratát, de nem tudnak dűlőre jutni. Rádöbben, hogy a gyereknek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint ahogy azt gondolta. Ebben a pillanatban visszataszítónak érzi magát, és ez az érzés még sokáig nem hagyja nyugton.


Márta nem kel fel az ágyból. Talán beteg lesz. Bőre minden négyzetcentiméterén fájdalmat érez. Aztán mégis erőt gyűjt, nem akarja elhagyni magát. Mikor a tükörbe néz, borzadva állapítja meg, hogy hajat kell mosnia, ezért nekifog a műveletnek, pedig nagyon csalogatja vissza az ágy. Gyorsan megfürdik, törölközik, hajat szárít. Aztán tesz-vesz a konyhában, készít egy teát.
   Kiszellőzteti a lakást annak reményében, hogy a friss levegő jót tesz majd. A nap hidegen világít be a nyitott teraszajtón. A város egyenletes moraját csak néha töri meg a közelben megálló autóbusz zaja. A készülődéstől eléggé kimerült, ezért visszafekszik mégis. Átalussza a délelőtt hátralevő részét, a délutánt, csak estefelé ébred fel.
   Péter hét órára ígérte magát. Eszébe jut a férfi felesége, aki nem tudja boldoggá tenni férjét, vagy nem is akarja; ezért haragszik a nőre. Hirtelen szörnyű bizonytalanság fogja el, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy talán még Péter nélkül is könnyebb lenne az élete, de ezt a megállapítást gyorsan kiveri a fejéből. Végre van valaki az életében, aki kitölti üres óráit, gondolatait leköti, akit várhat, akinek kedvére tehet. Tudja, hogy a férfi mire vágyik, mire van szüksége, és mindent meg is tesz, hogy megkapja. És most nem érez lelkiismeret-furdalást, és nem érzi azt, hogy valóban hibás lenne valamiben. Férje és gyereke halála után megfogadta, hogy nem fog a múltjának élni, csak a jelen számít, semmi más. Nem hajlandó keseregni! Nem akar már józan lenni, nem akarja az erős asszony szerepét magára erőltetni, csak szerelmes akar lenni, és azt akarja, hogy szeressék. Azt akarja, hogy az imádott test csak hozzá tartozzon, csak hozzá simuljon, senki máshoz. Márta egész lénye a férfi körül forog. Várja a lépteket, melyeket ezer közül is megismer, de ezek a léptek ezen az estén vészesen késnek.
   Hosszú perceket tölt az ablakban, talán egy órát is, kémleli a játszóteret, mikor áll meg az autó a tér túloldalán, aztán visszafekszik.
   Kis idő után mégis felkel, meztelen talpát süti a parketta hidege, újból az ablakhoz megy, szélesre tárja, beengedi a szobába a hűvös levegőt; tüdejét pillanatok alatt átjárja. Rádöbben, hogy ma este hiába vár.
   Ebben a pillanatban meg akar halni.



6


Zempléni Péter leül egy padra, összehúzza kabátját, úgy gondolja, vár még egy keveset. Hideg a levegő, bár a játszótér kissé védettebb a környező házaktól. A nagyra nőtt platánok is felfogják a szelet. Tétovázik. Végül mégis elhatározza magát. Amit ő egyszer eltökél, azt végre is hajtja. Tudja, hogy most már kérlelhetetlen.
   Hallatszottak belülről Márta fürge léptei, várta már a csöngetést; Péter már több mint egy hete nem volt nála. Ma szombat délután van, négy óra, szokatlan időpont ez. Ezeken a napokon soha nem ért még rá, de a délelőtt folyamán felhívta, hogy szabaddá tudja magát tenni, és jönne. Amikor ajtót nyitott neki, s észrevette, hogy visszapattan Péter arcáról mosolya, szertefoszlott minden jókedve.
   - Szervusz! Gyere be!
   Megcsókolja a férfi arcát, amaz visszacsókol ugyanúgy. Péter leül, ahogy szokott, semmin sem változtat, minden mozdulat a régi, a bevett, mintha ezerszer gyakorolta volna, pedig egyszerűen csak ilyenek ezek a mozdulatok. Arcán látszik csak a zavar, vagy a szégyen. Meg kell keményítenie magát, mert ahogy az első csók a legszebb egy kapcsolatban, úgy a vége szó kimondása a legnehezebb. Nehéz ilyenkor belenézni a nők szemébe, Márta szemébe meg különösen nehéz, de igyekszik, ezért felé fordítja az arcát; alig bírja elviselni a másik tekintetét. Kétségbeesetten keresi előre eltervezett mondandója foszlányait, de mégis belekezd...


   A kegyetlen percekből órák lettek, a délutánból este. A hosszú idő sokkal inkább hallgatással telt. Márta nem sokat kérdezett, az elmúlt hónapokra gondolt. Vége hát a várakozásoknak. Néha börtönnek érezte a lakást, most aztán szabad, mehet, amerre lát, úgy, mint ahogy korábban tette, mielőtt Pétert megismerte: magában rótta a város utcáit, vásárolt, még akkor is, ha igazából nem is szenvedett ilyen dolgokban hiányt.
   Előveszi újból gyerekkori énjét; látja is magát gyerekként, mikor anyja tanítja, és magyarázza neki, hogy vigyázzon a férfiakkal. Mindig megfogadta anyja tanácsait, s többnyire mindig az elvárásoknak megfelelően alakultak dolgai, de most valahogy rossz vágányon halad. Érezte ezt már az elején, de annyira akarta a férfit. Hajlamos arra, hogy csak saját magában keresse a hibát. Ha jobb lett volna és kedvesebb, vagy talán titokzatosabb. Nem kellett volna ennyire kitárulkozni Péter előtt. De ő nem képes a megjátszásra, ő mindig csak saját magát adta. Ő egyszerűen csak olyan, amilyen. Egy nő, aki társra, szerelemre vágyik, aki harminchat évesen ötvennek érzi magát. Vajon hol rontotta el? Elrontotta egyáltalán? Honnan merítsen most erőt? Az erő véges, egyszer elfogy, és akkor mi lesz? Hiába minden... Úgy döntött, nem gyötri magát tovább. A mozik plakátjai új filmeket hirdetnek majd, az újságos messziről köszön, megismeri, a férfiak előre engedik majd az áruházak bejáratánál, hiszen fiatal és vonzó nő; és ő örül, hogy felfigyelnek rá. Talán éjszakai szórakozóhelyeket fog látogatni, vagy éjszakai sétákra indul a belvárosban, és látni fogja a kelő napot, feltűnnek majd az utcák fái, más megvilágításba kerülnek, és elvesztik varázsukat a házak elfüggönyözött ablaki is. Nem lesz titokzatos többé semmi. Aztán felszáll majd az első, hajnali autóbuszra, talán megismerkedik a vezetővel, vagy kiszemel egy férfit a járművön, mellé ül, és hagyja, hogy szóba elegyedjenek vele. Igen! Talán ezt fogja tenni. Új embereket fog megismerni, új feladatok várnak rá... De amilyen hirtelen törtek elő gondolatai keserűségében, olyan gyorsan le is peregtek, mint egy rövidfilm kockái.
   Visszaterelte gondolatát Péterhez, és újból őt nézte; a szívébe külvárosi csend költözött. Eddig az ágyon ült, két kezével, hátul támasztva magát, most felkel, először a zongorához lép, aztán az ablakon nézelődik kifelé; zavartan rámosolyog a férfira, aki lehajtja ugyan fejét, de szemeivel követi, végül felkapcsolja az állólámpát a sarokban. A sötétségből gyenge világosságot varázsol, a lámpa fénye sárgára színezi a falakat. Megszólal:
   - Velem voltál, amikor levegőt vettem; velem voltál, mikor teát főztem, amikor a sarki fűszereshez mentem venni, amit szeretsz, és akkor is, mikor éjjel leoltottam a lámpát, és egy imát mormoltam értünk. De jó! Legyen, ahogy akarod! – Nagyot sóhajt, majd hozzáteszi: – Azt gondolod, hogy a mi történetünk itt véget ért... pedig benned él majd a zongorám hangja, az Első Arabesque, amit annyira szerettél. Először még csak lelkiismeret-furdalásod lesz, aztán majd nem találod a helyed. Később, egyik reggel, kávé közben magad mellé veszed a telefont, és azon töprengsz, felhívj, vagy sem. Próbálod felidézni a számomat, emlékszel még; erre megkönnyebbülsz egy kicsit, de bizonytalan vagy. Aztán, amikor már kilátástalannak érzed a helyzeted, mégis csak felemeled a telefont, és billentyűzöd a számokat. De ne hívj! Mert az a nő, már nem én leszek...
   Az akaraterő véges, a sírás kerülgeti.
   Zempléni Péter feláll, készülődik. Izmai ólomnehézséggel mozgatják tagjait.
   Márta bénultan nézi, ahogy Péter felveszi a kabátját, marasztalni szeretné most már mégis, mégsem jön ki hang a száján. Megpróbál egy gyengécske „Ne, Péter! Ne menj!” mondatot kipréselni magából, de hangja erőtlen, túlságosan kétségbeesett, és halkra sikerül. A torkában dobog a szíve, szinte levegőt sem kap; legszívesebben megragadná a férfi karját, s nem engedné el, de minden idegsejtjével ráparancsol magára, hogy nem, nem szabad! A férfi úgy tesz, mintha nem hallaná, nem látná; érzéketlenséget erőltet magára, de a sírásra görbülő száj látványa megindítja. A vigasztaló szavak mégis elmaradnak, helyette inkább csak önmagát ismétli:
   - Eldöntöttem!
   Márta belátta, nem érdemes győzködnie.
   - Nem mered tovább bonyolítani az életed... elfogadom, hát persze! A te döntésed! Messzire szaladtál már tőlem úgy is. – Ezért az utolsó kísérletért már szégyellte is magát.
   Zempléni Péter megsimogatná Márta haját, karja mozdulna is, de a nő elhúzza fejét.
   A férfi kilépett az ajtón, újból érezte a lépcsőház kissé dohos szagát, tudta, hogy utoljára. Megindult lefelé. Nem nézett hátra.
   Márta becsukta Péter mögött az ajtót. Ráfordította a kulcsot, időzött még az ajtónál, hátha mégis meggondolja magát, és a lépcsőfordulónál megfordul, majd ismét bekopog. Milyen boldog is lenne akkor! Véget érne ez a rémálom, mintha ez a szakítás meg sem történt volna. Megbocsátaná az elmúlt órákat. De nem! Hallotta a lépcsőházban a távolodó lépteit, s tudta, hogy ezek a léptek már nem hozzá viszik a férfit.
   Nehéz lemondani a repülésről.
   Nehéz leszállni a földre.
   Mindig rettegett ettől a naptól, mindig félt, hogy nem lesz képes majd kibírni, ezért meglepődik, és most örül magának, örül az erejének. Mikor férje és gyereke meghalt, akkor is nagy lelkierő kellett, sokkal nagyobb, mint most, de ebben a pillanatban, hogy szeretteire gondol, még elveszettebbnek érzi magát, valamiféle megingást érez magában, kezdi elhagyni az ereje.
   Az ágyra roskadt, és zokogni kezdett. Emlékek tódultak agyába, a férfival töltött órák képei. Becsukta szemeit, majd felidézte az imádni való arcot. Megtelt a szoba csöndességgel, és ő ott feküdt magában, majd bámulni kezdte a plafont, aztán a zajokra kezdett figyelni. Nem volt már más, nem volt már semmi, csak a nagy üresség, egy feneketlen kút, amely olyan mély volt, aminek nem látta az alját. És azon túl már nincs más, csak a rettentő, az ijesztő magány. Minden elvesztette az értelmét. Majd haragot érzett a férfi iránt, legszívesebben káromkodott volna, de mégis inkább isteníteni kezdte magában. Tudta, hogy sokat kapott a férfitól, de ő is sokat adott. Ettől lenyugodott, és elhatározta, hogy másnap kimegy a temetőbe a férjéhez és a fiához. Egyik bánatával elnyomja majd a másikat.


Ha beköszönt végre a tavasz, és megszűnik ez a szürke, téliálom-szerű hangulata, nagyokat fog sétálni, újra felfedezi majd az embereket, újra keresni fogja barátságukat. Elszokott a barátaitól. Rádöbbent, mennyire elhanyagolta őket. Most úgy érzi, hiányoznak.
   Eszébe jut egy férfi is, aki Péter előtt próbálkozott nála. Milyen könnyedén utasította vissza korábban. Milyen furcsa most a másik oldalról szemlélni a dolgokat! Vesztesnek lenni.


Néhány hétig még nagyon szenvedett. Ilyenkor mindig beszélt a férfihez, mintha ott lenne vele, s titkon reménykedett még egyszer-kétszer, hogy mégis csak megszólal a telefon, s bejelentkezik az imádott hang. Néha azt gondolta, hogy talán mégis képes lenne újra kezdeni vele, de lassan belátta, hogy nem szabad áltatnia magát. Minél előbb túl van rajta, annál jobb. Felkavarta még az a szempár, görcsbe rándult a gyomra, de már nem futkározott a hideg a bőrén, ha rá gondolt. Ha pénze volna, elutazna valahova, talán Párizsba, mindig szerette volna látni. Napokig sétálna a Szajna-parton, és megnézne mindent, amiről sokszor álmodott. Mikor lemegy a nap a Diadalív mögé, végigsétálna a Champs-Élysées-n, és megnézné a kivilágított fákat, a kirakatokat. Felkeresné gyerekkori barátnőjét, aki oda ment férjhez. Úgyis mindig hívta, hogy látogassa egyszer meg. Vagy délre, Itáliába utazna, megnézné újra Rómát. Esetleg a tenger felé venné az irányt. A férjével is ott voltak nászúton. Igen! Ez lenne a legjobb a felejtésre.
   Márta leül a zongora elé, és játszani kezdi, amit annyira szerettek mindketten. Figyelmes lesz valami zajra odakintről.
   A ház előtt, a játszótéren egy hinta nyikorog, egy gyermek lábai a magasba szállnak, anyja szelíden dorgálja: „Lassabban! Lassabban!”. Márta látja, hogy a szemközti házban egy öregember az ablakpárkányra könyököl; a feltámadó szél a nyitott ablaknál meglebbenti a függönyét, az öreg feje néha előbukkan, majd eltűnik, mintha pontosan őt nézné, de ráébred, hogy nem őt, hanem a játszótéren levőket. Nem tévedett, integetnek is egymásnak.
   Valóban felerősödött a szél, behajtja a szoba ablakát. Állít egyet a reluxán, amitől a fények csíkokban esnek a falra, ezzel a maradék fényt is megfelezi a szobában. Visszaül a zongora elé, és újból játszani kezd, kívülről. Nem gondol semmire, csak a játékára összpontosít, a darabra, amely örökkévaló, nem úgy, mint a szerelem. Most már észre sem veszi, hogy odakintről megszűnik a nyikorgás, az anya és a gyerek szaladnak be a szemközti házba.
   Esni kezd.
   Tavasz van.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man