Most, hogy újra az íróasztal fölé görnyedek, és próbálom számba venni mindazt, ami eddigi életemben számottevő és mindenképp említésre érdemes, elsősorban egy furcsa helyen, pontosabban egy városban évekkel ezelőtt történteket kell említenem. Mielőtt emlékezetem elkopna, próbálok hű képet alkotni mindarról, amit egykor átéltem.
   Mikor ezeket a sorokat papírra vetem, elfog a bizonytalanság, hogy vajon képes leszek-e emlékezetemből felidézni mindazt, melyek az ismeretlennel együtt járó kínzó magányt, a kihalt utcák és szobám süket csöndjét mégis megédesítették: a mediterránum borainak ízét, a mandulafák virágzását lankás hegyoldalakon, a terek párás levegőjét langyos esők után vagy az ibolyaszínű alkonyt kora nyári estéken, miközben a templomtornyok szikrázó keresztjei merednek az égre. És képes leszek-e újból bejárni a várost képzeletben is, ahogy annak idején a valóságban tettem? Mindez elválik majd.
   Akkoriban egyik regényemen dolgoztam, de úgy éreztem, hogy zsákutcába tévedtem a történet cselekményét illetően. Összegyűjtöttem tehát a műhelyforgácsokat, a jegyzeteimet a szereplőkről és a helyszínekről, egyeztettem az időpontokat, az eseményeket, és szokásomhoz híven ezeket mind egy erre alkalmas táblázatba foglaltam a jobb áttekinthetőség érdekében, és ezen felül megpróbálkoztam az ösztönző olvasással is – ezek az olvasások amúgy nagy örömmel töltöttek el, de másra nem voltak jók, mint csak arra, hogy kellemesen teljenek a napok. Nem akartam tovább illúzióba ringatni magam, be kellett látnom, hogy így is kudarcba fulladtam. Az embert ilyenkor nyugtalanság fogja el, én úgy éreztem magam, mint akit legyőztek, szinte megsemmisültem a félelemtől, hogy nem tudok többé szavakba önteni semmit. Az írónak mindig meg kell újulnia, ezért törvényszerűnek látszik, hogy kiégeti önmagát, mint egy csillag, mely elhasználja a rendelkezésére álló nukleáris tüzelőanyagát, a hidrogént. Én is így jártam.
   Már-már addig jutottam, hogy talán félreteszek mindent, amivel elkészültem, és egy új elbeszélésbe kezdek, aminek majd eltekintek fikciójellegétől – hiszen valódi világom mindig a rendelkezésemre áll, csak le kell írnom, úgy ahogy a dolgok megtörténnek –, mikor telefonhívást kaptam, meghívást egy ismerősömtől, hogy töltsek el otthonában előre láthatólag fél évet, mialatt ő más országban dolgozik; nem szereti, ha üresen áll a lakás. Megörültem a lehetőségnek, mert biztosra vettem, hogy vége a szellemi tespedtségnek és végre kizökkenek állapotomból. Új élményekre áhítoztam, s titkon reméltem, hogy más emberként térek majd vissza, ha letelik az idő. A változás többnyire jót tesz az ember életében, és erre egy idegen helyszín kiválóan alkalmasnak látszott. Összenyaláboltam minden elképzelhetőt, aminek hasznát vehettem az írásban, és felkészültem az útra.

A vonat amin utaztam már csak egy órányira volt a várostól, ahova igyekeztem. Ahogy az lenni szokott ismeretlen helyekre utazva, mindig türelmetlen az ember, sűrűn nézegeti az óráját, mikor ér oda, nem tudja, mikor kell készülődni és majd leszállni. De volt még időm, ezt a többi utas nyugodt viselkedéséből is leszűrhettem.
   Alacsonyabb hegycsúcsok, hegyoldalba épített házikók, erdők, irtások váltakozása. A délutáni nap sugarait ritmikusan megtörték az elszaladó fák, és ahogy becsuktam szemeimet, a vékony szemhéjamon keresztül is bántónak éreztem a vibráló fényt.
   Aztán végre feltűntek az urbanizáció első jelei: a hegyoldalba épült távoli városrészek, a város első ipartelepei, raktárépületek sokasága. Aztán egy a vágányokkal párhuzamosan futó autóúton egy jármű. Az ablakból nézve, mintha versenyzett volna velünk, mármint a szerelvénnyel; természetesen egy leengedett sorompó a mi malmunkra hajtotta a vizet.
   Végre az első házak is megjelentek, amelyek már az állomás és a fenntartás gazdasági- és műhely-épületei voltak, az iparvágányokon napokig rostokoló szerelvények, megrakodva építési anyaggal, és tartályvagonok. Oldalukon a titokzatos jelek: honnan származnak, hová tartanak, mennyit és mit szállíthatnak, szállítanak. Szinte mind esőáztatta, rozsdás, mint a vágányok, amelyeken évtizedekig a szabad ég alatt gyártásuktól kezdve álltak. Vajon hány órát kell várakoznia egy állomás mellékvágányán egy ilyen szerelvénynek, ha az expresszvonatoknak is kell néha öt-tíz percet?
   Ilyen dolgok tűnődése közben futott be a vonat az állomásra. Könnyű dolgom volt, mert innen már nem haladt tovább, végállomásra érkeztem. Leszálltam csomagjaimmal, és kerestem egy taxit, hogy barátom belvárosi otthonát instrukcióinak eleget téve birtokba vegyem.
   A lakás egy régi bérház tetőterében volt, század eleji bútorokkal berendezve, amely csak növelte a hatást bennem; igen régóta vonzódom az ilyen lakásokhoz, mert hordoznak valami titokzatosságot, amely a normális, emberléptékű létforma és az ég közötti világra emlékeztet. A tetőbe vágott kis kiugróra kilépve elém terültek a régi városrész házainak tetőcserepei, kéményei, és távolról a városháza tornya az órával is jól kivehető volt, és még messzebb, a dóm tornyain az égre mutató kereszteken megcsillanó utolsó napsugár fényeit is látni véltem. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva ittam magamba a látnivalót, jólesett a szemnek; lenyűgözött a panoráma, az ibolyaszínű alkony.
   Másnap reggel korán ébredtem, kitártam az ajtót, majd kiálltam a kis teraszomra. Ahogy körülnéztem, az égbolt csodálatos volt. Mint Dante keleti zafír égboltja: "dolce color d'oriental zaffiro" – ennél szebbet még nem láttam. Hallgattam a hajnali madarakat, elnéztem a munkába siető embereket. Aztán nagyot sóhajtott a város, és életre kelt.

Az első délelőtt. Tudtam, hogy rengeteg idő áll rendelkezésemre, mégis a városnézés mellett döntöttem. Az emberek, akik velem szemben jöttek, mind idegenek voltak, mind "álarcot" viseltek, amik mögé nem pillanthattam. Elnéztem őket, és azon tűnődtem, hogy vajon milyenek lehetnek otthonaikban a családjukkal, a munkahelyükön a munkatársaikkal, s valójában mikor adják igazi önmagukat? Bizonyára csak álmukban. Az emberek mindig valamilyen álarcot viselnek, alkalmazkodva a külvilághoz, ami körülveszi őket, s ki-ki a saját temperamentumának megfelelően, és az adott szituációhoz igazítva váltogatja azt. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen az elsődleges szempont a túlélés, mert minden alkalmazkodás azt segíti elő. De szolgálhatja a magányosság leplezését is, úgy, mint az én esetben, mialatt a város érhálózatát derítettem fel.
   Eszembe jutott az is, hogy ez a rengeteg ember nem a munkáját végzi épp, hanem az utcákon jár-kel, valahova rohanva vagy látszólag céltalanul – nem úgy, mint a tollforgató, aki soha nem tétlen, aki jártában-keltében is egy félresikerült mondatot csiszolgat magában.
   Az ember idegen helyen nehezebben bírja az egyedüllétet, s akarva-akaratlanul is törekszik arra, hogy ismerős helyeket keressen fel a városban, meglátogassa újból kedvenc vendéglőjét, ahol előzőleg már járt, ugyanazt rendelje; talán szüksége van a pincér elismerő mosolyára, üdvözlésére, szüksége van, hogy valamiféle cinkosság köttessen közöttük, vagy csak egyszerűen beszéljen néhány szót valakivel.
   Másnap a lakásom alatt lakó hölggyel összefutottam a lépcsőházban. Aggódott, hogy egy darabig új lakó lesz fölötte, de rögtön megnyugtattam, hogy nem vagyok hangoskodó, e felöl nem kell tartania, sőt inkább a csöndet szeretem, mert épp regényt írok; így meghívott egy teára. Elmesélte, hogy egyedül lakik a lakásban, férje öt éve eltávozott, gyermekük pedig külföldön él házasságban. Azóta nem sok szórakozása maradt: hetente egyszer kártya a barátnőkkel, a jótékonykodási délutánokon való részvétel félévente, és persze a színház, ami örök szenvedélye. Miközben kevergettem, gőzölgő teámba citromot cseppentett, majd megmutatta fiatalkori képét. Valóban csinos volt.
   Aztán felrakott egy lemezt, a kedvencét a Máté Passiót, újból helyet foglalt velem szemben, és teasüteménnyel kínált. A csodálatos zene betöltötte a szobát, és kiszökött az utcára a nyitott ablakon keresztül; a madarak felrebbentek a tetőkről, és másként hasították aznap az eget, úgy, mintha örök idők óta azokra a dallamokra várakoztak volna egyhangú életükben.
   Örültem az öreg hölgynek, annál is inkább, mert ahogy ő állította magáról: "vidám lélek vagyok, és jókedvre derítem az embereket". Bizony, a jókedvnek én híján vagyok – gondoltam. Viszont elkeserítette, hogy barátnői száma minden évben szomorú módon csökken.

Az első napokat azzal töltöttem, hogy keressek magamnak egy barátságos közteret, lehetőleg közel a lakásomhoz, ahol a városlakók érdeklődésének szélcsendjében meghúzódhatok, egy kisebb szubkultúrát, melynek helyi közössége van, hogy megismerjem szokásaikat, hátha megismerhetek valakit, és hátha engem is meg akar majd ismerni valaki. Ezek a terek szinte kulisszává válnak, melyek egyre inkább az önmegvalósítás helyszínei, így betekinthetünk az odajárók szokásaiba. Jómagam – noha nem vetem meg a vidéki miliőt sem – urbánus ember vagyok, leginkább tereken, régi utcákon sétálva érzem magam a legjobban, vagy egy kávéház teraszán üldögélve szeretem nézni a járókelőket. Ezért kiválasztottam egy teret, ahova naponta eljártam, délelőtt vagy délután, és kerestem magamnak egy kellemes zugot, ahonnan jól belátható minden, és ücsörögtem, olvastam a fák alatt. Így ismertem meg a térrel szembeni pékségben a szőke eladólányt, akinek naponta megjelent motorkerékpáron az udvarlója, aztán egy törzsvásárlót, aki minden reggel fél tíz körül jelent meg kosarával – talán a megkésett reggelihez szerezte be a hozzávalót –, aztán az anyát, aki a kisebbik gyerekét kocsiban tolva, a nagyobbikat, pedig kézen fogva vezetve ment vásárolni perecet és csokoládés fornettit. Bizonyára valamelyik közeli játszótérre igyekezve tértek be tízórait venni – a gyerekek mindig megéheznek vagy megszomjaznak, ha nincs kéznél semmi –, valamint egy diákot és a szerelmét, akik a déli órákban jelentek meg bizonyára előadások után – lehet, hogy egy közeli albérletben laktak, talán ők is épp egy manzárdban, ahol szerelmeskedhettek vagy ahol együtt készülhettek vizsgáikra, és szívhatták be magukba a romantikus diákévek hangulatát.
   A délutáni órákban új közönség gyülekezett: a két barát, a volt tisztiorvos és szomszédja a történelemtanár hódoltak szenvedélyüknek, a sakkozásnak. Ahogy elnéztem őket, évek óta járhattak már ide változatlan harmóniában, és az sem kizárt, hogy mindketten a városszépítő nyugdíjas-kör tagjai. A doktor úr határozottabb lépéseit tekintve talán valamivel jobban sakkozott. Délután három óra körül csatlakozott hozzájuk egy volt bútorgyári igazgató, aki lelkesen osztogatta tanácsait, de sakkozni nem tudott jól. Saját bevallása szerint a kártyajátékokat jobban kedveli. Aztán volt még a fodrász, akinek üzletébe a későbbiek során többször betértem.
   Nem vagyok túlzottan társaságot kereső ember, én annak is örültem, hogy csak megfigyelhettem őket, de mégis jólesett volna egy kevéske emberi szó – és ki tudja, egyszer talán még hasznomra lehetnek ezek az emberek egy regényem alakjainak megformálásában.
   Ahogy múltak a napok, s nap mint nap én is megjelentem a téren, apránként felfigyeltek rám, hiszen nem lehetett hosszabb ideig szem elöl tévesztődni, köszöntek nekem, és én is visszaköszöntem nekik, lassanként a tér szerves részévé váltam.
   Így esett, hogy egy alkalommal egy öregember telepedett mellém a padra. Nem túl magas, szemüveget viselő, galambszürke-szemű és hajlott hátú ember volt. Hátára terítve zakója, kezében sétabot. Elég idős lehetett, de mégis volt benne valami elegancia. Valójában nem is tudtam honnan érkezett, mert megjelenése pillanatában épp könyvembe voltam elmerülve. Kimért mozdulatokkal elhelyezkedett mellettem a pad túlsó végén, tapintatosan nem lépve át azt a megfelelő távolságot, ami még elviselhető két idegen között. Meghökkentő volt számomra, hogy mellém ült, mert számtalan üres pad állt rendelkezésére, de ő mégis az enyémet választotta. Ekkor arra gondoltam, hogy talán megszokott helyére ültem, talán hosszasan betegeskedett, s most jogosan követeli vissza jussát, a padomat, de ő tapintatosan, amennyire lehetett, távol tartotta magát tőlem. Rövidke szünet után mégis felém fordult és megszólított:
   - Ön nem idevalósi ugyebár? – Kérdése meglepett, s nem csak azért, mert kizökkentett ábrándozásomból, hanem azért is, mert észrevehetett rajtam valamit, valami árulkodó jelet, talán észrevette szemeimen vagy talán arcomon az egyedüllét eltüntethetetlen vonásait.
   - Nem, valóban nem – válaszoltam illemtudóan, de nem szolgáltam további magyarázattal. Ő csak hümmögött egyet, de többet nem kérdezett. Mikor újból elméláztam egy kissé, és már-már megfeledkeztem a hívatlanul mellém szegődő társ jelenlétéről, megint megszólalt:
   - Néha meg szoktam etetni a galambokat. – Ezt igazolandó, papírzacskót vett elő zakójának belső zsebéből, s egy darabka kenyeret elmorzsolt. Úgy láttam, szomorúan mosolyog. – Fiatalabb koromban az egyetemen tanítottam – folytatta, s gondoltam, hogy a helyi egyetem intézményére gondol. – Az antik művészettörténet volt a szakterületem.
   Kezében egy barna, talán kissé vastagabb könyvet szorongatott, s hogy jobban szemügyre vettem, borítóján arany betűkkel görögül állt a címe. Görögül sajnos nem értek.
   Illőnek látszott egy kicsivel többet elárulnom kilétemről, így néhány szóval előadtam, hogy egy regényt írok, és egy ismerősömnél szálltam meg egy darabig. Azt is említettem, hogy elakadtam az írásban, hetek óta egy sort sem írtam. Néha azt hiszem, hogy már csak a csoda segíthet és az isteni gondviselés – tettem hozzá, de ezt már mosolyogva –, hogy tovább lendítsem regényem cselekményét, már az is megfordult a fejemben, hogy másba kezdek – fejeztem be rövidke bemutatkozásomat.
   - A csodákkal és az isteni gondviseléssel csak óvatosan, fiatal barátom! A tömeg azt hiszi, hogy Isten hatalma és a gondviselés abban nyilvánul meg, ha valami szokatlan dolgot, természetfölötti jelenséget művel. Az emberek többnyire úgy gondolják, hogy van Isten hatalma és vannak a természetes dolgok hatalma. De azt már nem igazán tudják pontosan, hogy a kettőn mit értenek. Az emberek azt tartják csodának, amit szokatlannak vélnek, amit nem tudnak természettudományos ismereteik alapján megmagyarázni, mert értelmük nem terjed addig. Némelyek, pedig a természettudományok művelőinek állításait nem fogadják el, mert azt gondolják, hogy akkor tudják Istent imádni, ha bizonyos törvényszerűségeket elvetnek. Az első csodák eredete igen régre nyúlik vissza, és nem minden célzat nélkül születtek...
   Nem tudom, miért éreztem azt, hogy az öregúr valamiért megkedvelt engem, de szemmel látható élvezettel merült bele a magyarázatba, monológját folytatta, és bebizonyította, hogy nem történik a természet törvényei ellen semmi, minden egy örök rendet követ, és a csodákból pedig nem vagyunk képesek Isten lényegét megérteni, így a gondviselést sem.
   Nem szakítottam meg magyarázatát, mert talán a pulpitus mögé képzelte magát újból; teljesen újjá született.
   Megörültem, hogy e rendkívüli ember a társammá szegődött, és valami megtiszteltetés-félét éreztem, e furcsa öregúr iránt, s abban a pillanatban tudtam, hogy jelentősen képes lesz befolyásolni tartózkodásomat a városban, de talán egész életemet is. Hangjában megcsendült valami kiábrándultság, vagy csak egyszerűen az öregséggel járó halálközelség érzése volt az, amit kihallani véltem, ami hetven év felett elő szokott fordulni az embereknél. Éreztem, hogy azokban a percekben a bizalmába és barátjának fogadott.
   - Ha nem bánja, és ha van kedve, holnap is beszélgethetnénk egy keveset. Ön kiváló hallgatóság, fiatal barátom! – Majd óvatosan felállt, kezet nyújtott, s elballagott tovább, mintha a padon történt jelenet csak egy szemvillanásnyi kitérő lett volna örökké tartó sétája során.
   Ezek után több ízben is találkoztunk a megszokott padunkon vagy más parkokban, ha úgy kívánta, amelyeket megjelölt nekem, egy alkalommal a katakombákban is körbevezetett. Előadókézsége, hatalmas ismerete káprázatos volt.
   Valamiért soha nem kérdezte, hogy ráérek-e és van-e kedvem az egészhez, de kiolvashatta szemeimből, hogy beszélgetéseink, magyarázatai, jótékony hatással vannak rám, vagy azt a lelki rokonságot, amelyet a társtalanság óhatatlanul is az ember arcára varázsol. Talán így, kimondatlanul is diákjának fogadott, vagy csak egyszerűen át akart segíteni azon a gondolathiányos időszakomon, amelyben szenvedtem, és magára vállalta az áhított "gondviselő" szerepét, új ideákat sugallva nekem. Örültem ennek. Éreztem, ha majd visszautazom az én városomba, nagy üresség marad majd utána.

Szinte vágni lehetett a ködöt, és a kandeláberek sárgás fényei úgy tűntek, mintha tejüvegen keresztül néztem volna őket. A köd meglágyította a lámpák fényét. Valcer hangja szivárgott ki valahonnan, talán egy bálterem ablakán, és türelmesen megpihent a kihalt utca kövezetén.
   Egy nő magas sarkú cipőjének ritmikus kopogása törte csak meg ezt a harmóniát, visszhangzott tőle a keskeny, házakkal övezett régi utca. Nem kellett mást tennem, csak követnem – mivel amúgy is egy irányba vitt az utunk –, s reménykedtem abban, hogy nem fordul be valahol egy ennél is keskenyebb utcácskába.
   Egy ember formája hirtelen a semmiből bontakozott ki; úgy lépett elő a ködből, mint egy kísértet, és csak lassanként derült ki számomra, hogy valójában ki is ő: azon emberek közül való, akik rendszeresen az utcán töltik éjszakáikat, nappalaikat. Megpróbált kicsikarni valamit egyik keze előrenyújtásával, de ahogy elnéztem abból a távolságból, ami közöttünk volt, még onnan is látszott, hogy mozdulata bátortalan.
   A lány lénye egyfajta tiszteletet ébresztett a koldusban, mintha ismerték volna egymást régmúlt időkből, mintha valami felsőbb hatalom megálljt parancsolt volna a nyomorultnak, mert abban a pillanatban, ahogy egymással szembe kerültek, még alázatosabbá vált, majd a szokásosnál tisztelettudóbban köszönte meg az alamizsnát, és tovább haladt. Addigra én is majdnem teljesen beértem őket, így mellettem is elhaladt a szerencsétlen. Érezni véltem szakadt és mocskos ruházatának bűzét, az alkohol szagát, bár az is igaz, hogy vestis non facit monachum, vagyis nem a ruha teszi az embert.
   A lány magabiztos, határozott viselkedése csodálattal töltött el. Éreztem, hogy bele kell néznem a szemébe, és beszélnem kell vele. Ki lehet ő? Honnan van ennek a fiatal és törékeny teremtésnek ekkora lelki jelenléte, hogy e sötét, és ebben a pillanatban magamat nem számítva, teljesen kihalt utcában megálljon és a válláról levéve, majd táskáját kinyitva pénzt adjon ennek a hajléktalannak? Csodáltam bátorságáért, ugyanakkor könnyelműnek, meggondolatlannak tartottam cselekedetét, mert sosem lehet tudni, hogyan végződik egy ilyen találkozás.
   A lány tovább folytatta útját. Lépteit nem szaporázta – ezt határozottan hallottam –, mégis, mintha növekedni látszott volna a távolság közöttünk; ezt furcsának találtam, mivel lépteim ritmusán és hosszán nem változtattam.
   Miközben az egyik ház mesterien kitalált homlokzatát csodáltam a fejem felett, egy, az utcába nyíló sikátorban vagy kapualjban eltűnt, így szem elöl tévesztettem. Haragudtam magamra, s valóban, jómagam is egy igen sötét, boltívvel kezdődő belső udvar elé értem, s hallani véltem még egy ajtószárny halk nyikorgását, majd kis idő után egy halvány fény kiszűrődését is láttam egy aprócska ablakból, de ez a kevéske fény kialudt hamar.
   Csalódottságot éreztem, mint amit akkor szoktam, amikor egy tökéletesre csiszolt mondat, amit leírtam, másnapra idegenné válik, és nem érzem magaménak. Sajnáltam tehát, hogy elvesztettem a lányt anélkül, hogy szóba elegyedtem volna vele, és társasága vagy csak néhány kedves szava, ebben a jól körülhatárolt magányosságomban megvigasztalt volna, mert valamiért úgy éreztem, hogy aki egy koldussal ily kegyesen bánik, az velem sem tesz kivételt.
   A szél végigsöpört az utcán, de olyan hirtelen, hogy a kandeláberek tartóoszlopai, az esőcsatornák, a spaletták mind beleremegtek, és az utca kövezetére hullajtott szemét- és papírdarabkák táncot jártak; néha egy sarokba kotorta őket a szél. Tudtam, hogy szálláshelyemre kel sietnem, ha nem akarok a vihar áldozatává válni. Mikor hazaértem, akkorra nyílt meg az ég, és hatalmas cseppekben esni kezdett.

A fák görcsös ujjakra emlékeztető ágain madarak ültek, mintha engem néztek volna mind, ahogy elhaladtam előttük. Így ballagtam egyenesen úti célom, a dóm felé, melynek tornyai a gyorsvonatként száguldó felhők alatt rendületlenül meredtek az ég felé már évszázadok óta, a történelem viszontagságainak fittyet hányva, a hajdan volt alkotók leszármazottainak pusztító hajlamának ellenszegülve.
   A ragyogó nap korongját eltakaró felhők szeszélyes gyorsasággal satírozták sötétebbre a tereket és a házak falát. Felnéztem az égre, próbáltam megjósolni meddig tart még ez a fény-árnyék játék, de nem tudtam megállapítani. Megborzongtam, elöl összefogtam a kabátomat, hogy elkerüljem a meghűlést.
   Szerzetesek egy kisebb csoportja haladt át előttem a téren. Elnéztem őket, ahogy szabályos alakzatban, párosával lépkedtek egymás mellett, mindegyik kezében zsoltár. Lehet, hogy a délutáni zsoltárimádságra igyekeznek? "Napjában hétszer mondok dicséretet néked" – mondta a próféta. Évtizedeken keresztül ilyen szoros szeretetben élni Istennel, pláne egy olyan korban, amikor az erkölcs ismét válságba került, embert próbáló feladat. A tömegek még nem tudják, de sokkal nagyobb szükségük lenne Istenre, mint ahogy azt gondolnák.
   Elraktároztam magamban a jelenetet, mert annyira lenyűgözött.
   A dóm tekergőző indákat formázó hatalmas bronzkapuja előtt álltam, felkészülve, hogy áthatoljak rajta. Ahogy feljebb néztem, emeletmagasságban, a szögletes párkányon az apostolok ábrázata megszelídült a váltakozó fényben, levetették kőarcuk szigorát, és mind azt sugallták nekem, lépjek be bátran.
   A keresztény valláshoz évekkel ezelőtt eljutottam már, mégis bátortalanul léptem be a két hatalmas, nehézmozgású ajtón. Megszűrt, tompa fények. Az enyhe légáramlat, ami ki tudja honnan eredt, tömjénillatot hintett a templom csendjébe. Gyertyák imbolygó, puha fényei. Olyan meghatottsággal haladtam a szentély felé, mint egy gyermek, amikor anyja először viszi az iskolába. Még mindig félek rég elkövetett bűneimtől, pedig rengetegszer megbántam már őket. Isten vajon elfogadta-e bocsánatkéréseimet?
   A színes üvegeken keresztül beszűrődtek a fények, majd milliárd felé szóródtak a falakon, a szobrokon, és megállapodtak a kövezeten és a padsorok belsejében vagy a templom eldugott szegleteiben. Az egyik ilyen fénysugár útjába álltam, és megérintettem egy hideg oszlopot, felidézve a hajdan élt építőmestereket, akik mérnöki pontossággal tették egymásra a köveket.
   Ahogy körülnéztem embereket keresve, láttam, hogy én vagyok az egyetlen idegen, az egyetlen hívatlan látogató, mert a magasztos csöndet megtörő öreg hölgy minden bizonnyal nap mint nap itt van, aki épp felemelkedett az egyik padsorból, és az a férfi is, aki támogatta őt nehézkes mozgásában.
   A főoltár előtt az apszis felezőpontjában térdelt egy fiatalnak tűnő lány. Hosszú, fekete csuklyás köpenyt viselt, hullámos, barna hajfonata jóval a válla alá ért. Két kezét imára kulcsolva és tekintetét az oltárkép istenére szegezve olyan volt, mintha egy szentképről szállt volna alá.
   Ebben a pillanatban apró harangocska szólalt meg odakintről, a plébánia épületének apró harangja, vékonyka hangja keresztülhatolt a falakon, s jelezte az idő múlását. A lány felállt, keresztet vetett, és kézfejével letörölte könnyeit, aztán köpenyének csuklyáját fejére hajtva, sietve elhaladt mellettem. Ekkor ismertem fel: az a lány volt az, akit azon a sötét utcán láttam, aki alamizsnát adott annak a koldusnak, és aki egy szempillantás alatt eltűnt előlem.
   Szemeimmel követtem merre halad, s mire feleszméltem ámulatomból, és megindultam utána, már késő volt. Mire keresztülvágtam a templom hajóin és kiértem az oldalajtókon át a szabadba, ő már jóval előttem járt, nem kiálthattam utána.
   Másodszor találkoztam hát vele, s másodszor tévesztettem szem elől. De vajon véletlen-e mindez, véletlen találkozások ezek? Hinni akartam, hogy nem, hiszen nagy rendező a sors, és mindig tudja, hogy kire milyen szerepet oszt.
   Olyan arca volt, amit nem lehetett elfelejteni, pedig ezer meg ezer arcot felejtettem már el életemben, de az övé más volt. Talán sápadtságában volt valami rendkívüli. Az egyik templom freskóján láttam egyszer egy hasonlót: Évát ábrázolta. A hajdani művész tökéletes munkát végzett: a homlok, a szemöldök, az orr finom íve, az álla, minden kifogástalan összhangban; véletlenül sem provinciális, mint ahogy az ember elsőre várná.
   Ennek a lánynak is olyan arca volt, amit az ember maga előtt lát, amikor olvas, és sóhajtozva teszi félre a könyvet, vagy csak azt veszi észre, hogy nem is tudja hol tart a film, amit éppen néz, vagy borotválkozás közben, a tükör előtt elképzeli, hogy az arc lágyan az övé mellé simul, és csókot lehel rá.
   Éreztem, nem fogok tudni szabadulni tőle, de nem is akartam.

Peregtek a napok, hetek, újra belevetettem magam a munkába. Az esős időt kihasználva ismét az íróasztal fölé görnyedtem, és az olvasólámpa által kijelölt fénykörben növeltem a sorok számát a papírlapokon; délelőttönként pedig, ha szükség volt az egyetem könyvtárában gyűjtöttem anyagot regényemhez, tovább növelve az elszigetelődést a külvilágtól.
   A levegőváltozás tehát valóra váltotta reményeimet; szereplőim újra életre keltek, és addig még csak nem is remélt kalandokon estek át. Mi tagadás, öreg barátom, a titokzatos lány és a város látnivalói jelentősen megmozgatták fantáziámat. Úgy határoztam, beleszövöm történetembe a velem megesett dolgokat. Egy hétig dolgoztam minden nap, ameddig erőmből tellett, hogy minél hamarabb befejezzem a kitűzött fejezetet. Ugyanakkor különöset is éreztem: olyannyira megkedveltem figuráimat, hogy sajnáltam azt, hogy már a felén is túl vagyok, és ha ebben a tempóban leszek képes dolgozni, hamar be fogom fejezni. Valahogy nem tudtam elengedni őket. Megszerettem mind, mert belebújhattam a bőrükbe, átélhettem, amit ők éreztek, szenvedhettem és őrülhettem velük, és a kalandok, amiken keresztül mentek, mintha velem történtek volna meg. Talán ezért is szeretek írni.

Újból találkoztam mesteremmel. Egyik nap meghívott magához egy a hegyoldal lábánál felfutó utcácska kétfelé ágazásában épült villa-szerű házába. Jólesett a dombon mászni felfelé, miközben hallgattam a virágok dallamait, érezni az északi szél akkor már kellemes leheletét az arcomban és a kabát alatt a megizzadt hátamon. Ahogy kapaszkodtam felfelé, sikerült kizárnom gondolataim közül a tomboló város háttérzaját, és akkor az ereimben lüktető vér a domboldal meredekségének volt mérője. Mintha kicserélődött volna az érrendszerem, mintha új szív dobogott volna bennem a régi szív helyén, eufórikus gondolataim támadtak. Bensőmben kezdett elterjedni egy új érzés: az egész világot szeretni akartam, átölelni az emberiséget, filantróp módjára élni. Akkor érezhet ilyet az ember, amikor Isten ad még egy esélyt a haldoklónak, hogy mégis tovább folytassa életét.
   Végre felértem.
   Az embermagasságnál nagyobb kőfalon egy hatalmas méretű kovácsoltvas kapu engedett csak betekintést a házra és az udvar egyes részleteire. A kapu kissé nyikorogva, ámbár zavartalanul engedett be, majd magasra nőtt fenyők között jutottam el egy ajtóig, ahol mesterem már várt. Kissé elhanyagolt volt a kert, mint ahogy az épület is, minden az öregség létformáját tükrözte vissza. Hajdan minden pompázatos lehetett: a rózsalugas, a tövisbokrok, a tuják és az a gránátalmafa együttes is, ami az udvar hátsó részében árválkodott a már elvirágzott aranyfa-bokor fölött; a kerítés tövében veronikák és az ókori rómaiak szent füve a verbénák, mellette rozmaringokat láttam. Minden az Édenkert illatára emlékeztetett, amelyet a teremtés óta minden ember magában hordoz.
   - Isten egy pompázatos kertbe teremtette az embert, a Paradicsomba. Az volt a legelső gyönyörűség, amit az embernek adományozott – majd kis szünet után mesterem hozzátette: – bár nekem már elfogyott az erőm, hogy gondozzam ezt a kertet.
   De a dolgozószoba sem mutatott más képet, mint az udvar. A falak mentén húzódó polcokon ezernyi könyv, átgondolt rendjüket megtörte egy fiatal doktorandus hallgató képe, és egy nőé, akit valaha minden bizonnyal nagyon szerethetett. A berendezés egy öregember – esetleg alkalmi vendége – kényelmét szolgálta, aki ennyi év után is megőrizte a gondolkodó ember igényességét.
   Kinyitotta a terasz kétszárnyú ajtaját, majd hellyel kínált odakinn.
   Azon a napon szokásától eltérően – talán nem volt kedve hozzá, hogy teológiai vagy művészettörténeti disputába kezdjen – más témát hozott fel:
   - Mi, emberek, akik annak idején az édenkertből is elvágytunk, most újból elvágyunk valahová. Új naprendszerekbe, a csillagok felé törünk. Egyszer a Holdon, vagy egy kicsivel messzebb, talán a Marson kolóniákat építünk majd, és birtokba vesszük az univerzum távolabbi bolygóit is. Ki tudja? Lehet, hogy egyszer az ember életét is meghosszabbítjuk? – maga elé nézett, nem szólt semmit, úgy üldögélt lábát keresztbe vetve a fonott karosszéken. Majd, mintha meggondolta volna magát, mégis nekem szegezte a kérdést: – Mit gondol erről fiatal barátom?
   A Nap felé fordította arcát, hogy kiélvezze utolsó meleg sugarait is, de egy felhő a Nap elé úszott.
   - Bizonyára úgy lesz – válaszoltam –, de addig is, itt a Földön kell rendbe tenni dolgainkat.
   - Valóban – válaszolta. Aztán, inkább csak magától megkérdezte: – Vajon honnan szebb a Föld? Az űrből vagy madártávlatból? És mennyi az, amit az ember élete során ebből a szépségből meglát?

Megállapítottam, hogy különleges viszonyom van a romokhoz, a műemlék-épületekhez, valahogy magához láncol az a történelmi időszak, amelyben alkotóik felhúzták a falakat, vagy amikor átépítették őket a kor stílusának megfelelően. Érdekesnek találtam felfedezni rajtuk ezeket a jegyeket. A régi járdák erezetén átlépdelve szinte óhatatlanul is olyan utcákba tévedtem, ahol kiélhettem ezen hajlamomat.
   És a templomok! Ennyit korábban még sehol nem láttam. Vasárnap délelőttökön, nagymise idején egymással versenyre kelve harangzúgás nyomta el a város zaját; babonás, bús harangok melyek értünk konganak imát.
   Máskor viszont sétáim során olyan helyeket is felkerestem, melyek nem az idegenforgalom kedvelt helyszínei, inkább a helyi lakosok hétköznapjait szolgálták, mint például egy fodrászüzlet, melynek ajtaja szép napokon mindig ki volt tárva, s ilyenkor mindig kellemes borotvaszappan illata csapott meg, vagy a hajszárító surrogása; a mesterek kihallatszó ollócsattogtatása jelezte, hogy odabent szorgos munka folyik. Azután felfedeztem még a társasági élet aprócska, de sokak számára kedvelt színterét is, egy több lépcsőfok mélyén húzódó szórakozó helyiséget, ahonnan mindig vidám nevetés és a mai kor zenéje hallatszott fel.
   De számomra talán mégis a legérdekesebb felfedezés volt, egy antikvárium, ahol hosszú perceket töltöttem, és poros könyvek között kutathattam a nekem tetszők után. Mikor az idő vasfoga emésztette könyvlapokhoz nyúltam, magam előtt láttam a korábbi tulajdonosait, elképzeltem milyenek lehettek. Fiatalok és szépek, lapjaik fölé görnyedő diákok, otthonukban férjüket váró háziasszonyok vagy öregek. Vajon hány meg hányféle érzelmeket, gondolatokat váltottak már ki olvasóikban ezek a könyvek? A könyveknek is történetük van.

Egyik nap, késő este, talán tizenegy óra után a dóm felé vettem az irányt, mert úgy gondoltam, kerülő úton térek haza, mert az idő kellemes egy éjszakai sétára, épp alkalmas egy kis elmélkedésre lefekvés előtt. Elhalt már a város zaja is; sűrűsödött a csönd az ódon városfal tövében húzódó kis utcákban. Egymagam ballagtam már gondolataimba burkolózva. A templom előtti térhez érve megálltam, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a napnak ebben a késői szakában is megközelítsem az épületet; egymagam ólálkodtam egyre közelebb a hatalmas kőtömbökhöz, és az építmény fölém tornyosuló architektúrája most sokkal nyomasztóbban hatott. A szögletes párkányon rendületlenül álltak az apostolok, és kőarcuk szigorú tekintete nézett le rám, egyszerű földi halandóra, vigyázták a teret; magányosan álltam velük szemben, és abban a pillanatban a magány olyan súllyal nehezedett rám, mintha több életen át kellene megélnem minden bajomat, bánatomat. De a magányon kívül mást is éreztem, amitől nyugtalanság fogott el, és ez az érzés a félelem volt. Mindezek ellenére szerettem volna a templom mögé kerülni, és körbejárni a hatalmas épületet a sötétségben is; valamiféle kihívásnak éreztem a dolgot. Úgy döntöttem, hogy próbára teszem akaraterőmet, és mégis elhaladok a főkapu előtt, és végigmegyek a hatalmas épület mögött, a térről nem látható, kivilágítatlan oldalán; így megkerülve, újra kijutok majd a térre.
   A templom mögött a várttól ellentétben más látvány fogadott: világító fáklyákkal kezükben férfiak és nők kisebb csoportját fedeztem fel, talán tízen lehettek, s mind furcsa, számomra ismeretlen nyelven szavakat kántáltak, de amit értettem az csak egy mondatfoszlány volt, ami így hangzott: "... a mi dolgunk védelmezni a keresztény világot, amíg el nem jő a fenevad, az Antikrisztus...".
   Lassú mozgással, szerencsére tőlem ellenkező irányba, a katakombák bejárata felé mozogtak, és ahogy az egyik láng magasabbra lobbant, az ismeretlen lány arcát véltem felfedezni, de ez a tünékeny, aprócska világosság teljes bizonyossággal nem szolgált nekem.
   Habozás nélkül megindultam haza. Az odáig vezető úton arra gondoltam, hogy milyen különös, mintha a városnak két arca volna, mintha nem ugyanazt mutatná mindenki felé. Abban a pillanatban úgy éreztem, én más vagyok, talán valami kiválasztott, mert mióta itt élek csupa furcsaság esik meg velem. Számba vettem az addig történteket, és kezdtem hinni benne, hogy mindaz nem lehet véletlen.
   Egész este nem tudtam elszakadni a gondolattól, újból és újból a lány járt a fejemben, és azon morfondíroztam, hogy valóban őt láttam-e. Valamiért hinni akartam, hogy igen.
   Aznap éjjel álmomban én is annak a különös szektának voltam a tagja, és fura mondatokat ejtettem ki a számon, aminek értelmét fel nem foghattam. De álmom ezzel még nem ért véget, mert látni véltem egy angyalt, aki jelt adott, és elsötétült az ég, és volt egy mély kút, amiből először füst szállt föl, majd sáskák bújtak elő belőle. Ezeknek emberarcuk volt és testük olyan volt, mint a lóé, fejükön korona, sörényük meg a nők hajához volt hasonlatos, fogaik, mint az oroszláné. Marásuk, pedig skorpióéhoz volt mérhető, és mindenkit megkínoztak marásaikkal, akiknek homlokán nem volt ott Isten jele. Az emberek inkább keresték a halált, de nem találták...
   Aztán változott a kép, s mintegy levezetésképp egy épület fehérre meszelt falánál árválkodtam, kezeimet széttárva olyan voltam, mint egy élő kereszt. Nem tudtam, hogy valójában hol vagyok, hová készülök, mi a rendeltetésem az életben. De mégis, mintha agyam távoli zugából derengeni kezdett volna egy gondolat, az, hogy az én feladatom nem csak a saját magam megismerése, hanem az emberiség megismerése is. De ennél a pontnál a gondolat megszakadt, és már csak vágyként tekeredett bennem tovább, hogy megfejtsem valódi értelmét...
   Verejtékezve riadtam föl, és sokáig ültem az ágyban. Álmommal kapcsolatban számtalan kérdés kavargott fejemben. Vajon mi van az emberben legbelül? S vajon megítélhetjük-e azért, amit nem látunk, amiről nem tudunk? Szabad-e hinnünk annak, aki felénk kedves és haragudnunk arra, aki nem? Vajon melyik az igazabb?
   Felkeltem, és pirkadatig, laudes idejéig dolgoztam. Csak utána merészkedtem megint az ágyba, de sokáig élt még bennem az a bibliai jelenet, amit az éjjel álmomban láttam.

A tavasz lassan megadta magát a nyárnak, izzadtságot csalva az emberek hátára, homlokára. Ekkorra már kinyíltak a napernyők az asztalok fölött, hogy becsalogassák az enyhülést kereső járókelőket. A korzó mindkét oldalának teljes hosszában megjelentek a kávéházak, sörözők, vendéglők asztalkái, így az út teljes szélessége a felére apadt, csak középen, egy keskeny sávban lehetett sétálni. A leanderek is a helyükre kerültek, és néha bódító illat terjengett a női turisták parfümjeivel keveredve. Felpezsdült az élet. A város addig sem volt mondható kihaltnak a rengeteg diák miatt, de ekkorra már annyira megduzzadt az idelátogatóktól, hogy mindenhonnan külföldi beszéd hallatszott. Addigra már én is kezdtem úgy érezni magam, mint egy helyi lakos. "Ezektől a turistáktól moccanni sem lehet!" – mondogattam én is.
   Azokban a napokban gyakrabban fordultam elő kedvelt presszóm teraszán, néhány lépcsősor tetején, amely talán az egyik legszebb térnek volt jellegzetes szórakozóhelye.
   De milyennek is láttam mindezt? Sárgás krémszínek, a hasított mészkő színei.
   Reggeleken, mikor a személyzet fellocsolja a köveket, párával töltődik meg a tér, és a fémből készült asztalkák körül a székek a helyükre kerülnek. A déli órákra áttüzesedett kövek körül remeg a levegő. Szárazság. Az égen kisebb gomolyfelhők, de nem ígérnek esőt. Néha összeérnek, majd szétszakadnak, és az alattuk élő apró emberi lények hangya módjára keresik az enyhülést adó árnyékot. Kora délután, mikor a meleg elviselhetetlenné válik, csak a legbátrabbak merészkednek ki az ernyők alá. Az estéken, mikor a lenyugvó nap beindítja a hűvösebb áramlatokat a szűk utcákban, az enyhe szellők átmossák a tér levegőjét is. Este, ha kigyúlnak a burkolatba rejtett fényvetők, lebegő hatást keltenek, és a tér ilyenkor mintha valóban lebegne. A világító lampionok a terasz körül olyanok, mint a túlméretezett szentjánosbogarak.
   Fiatal lányok ígéretes mellei, gyerekes csacsogások. Kerek asztalaiknál óvatosan helyezkednek kiszemelt partnerük mellé, mintha csak a véletlen műve lenne minden. Felduzzasztja vágyaikat a meleg szél. Extázis reményével fűszerezett kacajok, aminek elkerülhetetlen következménye egy romantikus éjszaka, aztán a másik karjában történő hajnali felébredés.
   Nem tudom, hogy mit szerettem jobban, a délelőttöket, a délutánokat vagy az estéket, de amikor tehettem, ott kapcsolódtam ki, vagy olvastam az előző napon írt oldalakat, esetleg papírra vetettem néhány hirtelen eszembe ötlött gondolatomat. Már én is törzsvendégnek számítottam, és néhány ital társaságában órák hosszat el tudtam üldögélni.
   A szokásos asztalomnál ültem, egyfajta édes fehérbort iszogattam, gondoltam megérdemlek egy kis pihenést, így a nap vége felé. A szomszéd asztalnál ülő egyetemisták nevetgélését próbáltam kizárni figyelmemből; valójában zavartak. Ekkor agyam legmélyebb zugából előtört egy gondolat, amely napok óta ott motoszkált már bennem: "Kövesd a szerelmet!". Ekkor láttam meg a lányt. Igen, ő volt az, ahhoz nem fért kétség. Legszívesebben felpattantam volna, hogy valahogy megállítsam, de mire elképzelésem tettekké is realizálódott volna, addigra már távolabb járt, minthogy utána siethettem volna. Gyorsan fizettem, és nyomába eredtem.
   Ahogy az első este, amikor megláttam, ugyanazon az útirányon haladt. Követtem egészen a házig észrevétlenül, és amikor befordult a sötétségbe valószínűleg egy régi fogadó boltíves kocsi-behajtóján, néhány pillanat várakozás után megindultam én is. Szemeim hamar megszokták a sötétséget, és miután átbotorkáltam a megvilágítatlan udvaron, lassan kezdtem kivenni magam előtt egy folyosót. Áthaladtam egy nyitott kapun, és örültem a szerencsémnek, hogy semmi és senki nem állta utam. Egy lépcsőn kellett lefele haladnom, majd elfordult a folyosó balra, s éreztem, hogy kissé még mindig lejt. A sötétségben tőlem jobbra több ajtó is kivehető volt, mind be volt csukva, de a folyosó végén is volt egy, ahonnan gyenge fény szűrődött ki. Benéztem. Fehérre meszelt falak, bár abban a gyengécske megvilágításban inkább már szürkének látszottak. A gyertyák imbolygó, puha fényei sejtelmessé tompították a bútorok kontúrjait. A szoba berendezése rendkívül puritán volt. Egy zárda cellájára emlékeztetett; olvasmányaimból emlékszem ezek leírására. Egy egyszerű asztalnál ült, előtte könyv. Megismertem: a biblia volt az. Felém fordította fejét, de nem lepődött meg. Ezek szerint észrevette, hogy követtem.
   - Nem kellett volna idejönnöd, idegen – hangjában remegő szemrehányást éreztem.
   - Tudom, de nagyon vágytam rá, hogy lássalak – válaszoltam. Szégyelltem magam, hogy ilyen eszközökhöz folyamodtam. Tudtam, hogy nem volt jogom ehhez, hiszen mindenki annyit mutat magából a külvilágnak, amennyit jónak lát. Cselekedetemre nem volt mentség, s titkon abban reménykedtem, hogy ezzel nem rontottam el mindent, és nem vet véget ismeretségünknek, de beszédében nem éreztem további szemrehányást.
   - Nincs mit takargatnom. Itt élek... odafent nem voltam elég jó – és szemével az ég felé intett –, idelent pedig elveszett vagyok. – Kiábrándultnak éreztem ezeket a mondatokat és tragikusnak, arcvonásán mintha fáradtság tükröződött volna. – De kérlek, most hagyj magamra, egyedüllétre van szükségem!
   Engedelmeskedtem neki, nem is tehettem mást, mert így is megszegtem már egy íratlan szabályt. Hogy könnyebben találjak vissza, meggyújtott egy gyertyát; pihegő fénye táncot járt az arcán, meg a falakon. – Most menj! – szólított fel újra.
   Visszamentem a folyosón, aztán fel a lépcsőn, majd az udvaron át, ki az utcára.
   Hazafelé menet számtalan kérdésre kellett választ találnom. De ami leginkább foglalkoztatott, az volt, hogy vajon ki lehet ez a furcsa jelenség?

Volt, hogy magasabb régiókba törtem fényképezőgépemmel a jobb felvétel kedvéért, háztetőkre, galambokat szétkergetve egyensúlyoztam a párkányokon, és teraszokra, ahol korlátnak vagy marcona ábrázatú vízköpőkbe kapaszkodtam – mintha rám vigyorogtak, vagy mintha épp leugrani készültek volna. A szépség és a valóság egybeesése mindig örömmel töltött el engem. Egészen egyszerű dolgokra gondolok: egy kellemes délutáni sétára, egy gesztenyefa lombjai alatt megbúvó kis étteremre, vagy gyerekkoromban, mikor hőség idején megjelentek a fagylaltárusok vagy a szörpárus a piros bódéjában, hogy enyhítse a járókelők kínjait. És a gyerekekre, akik szétrebbentek a járdán, mikor melléjük ért az utca porát elsöprő öntözőautó vízsugara, vagy mint ahogy akkor láttam a dóm súlyos harangtornyait az egyik közeli párkányról; iker- és hármasablakai mint sötét szemek néztek rám. Kerestem szemeimmel a szépséget. Néztem a forgalom ritmusát.
   Valahol, talán egy kapualjból zene szólt egy rádióból, egy nagyon régi sláger, gyerekkoromból emlékeztem, hogy anyám dudorászta miközben főzte az ebédet.
   Ahogy ott üldögéltem fent a magasban arcomat süttetve, és ahogy a dallamok felfelé törtek hozzám, arra gondoltam, hogy ebből a perspektívából mennyire mást mutat a város, mint amelyet korábban ismertem. És nem csak az épületek, a terek, a parkok és szökőkutak, hanem az emberek. Nem volt könyvelő, postáskisasszony, orvos vagy kifutófiú, hajléktalan vagy gazdag üzletember, nem volt gazdagság és szegénység; ugyanakkor rengeteg tönkrement élet és banális történet melyek összegyűjtéséből több ezer oldalas kalandregény is kikerekedne.
   Eljárt az idő, és elvesztette már a nap az erejét, és mintha egy festő széles, vízszintes irányú ecsetvonalakkal kék, szürke és arany csíkokat festett volna egy képre, olyan volt a városra boruló égbolt. Mint egy kubista kép elemei.

De hogy egy csöppet tovább lendítsek történetemen, meg kell, hogy említsem, hogyan találkoztam újból azzal a különös lánnyal.
   A megszokott asztalomnál ültem egy kora délutáni órában, és az előző este elkészült kéziratom oldalait olvasgattam egy ital társaságában; valahogy sehogy sem akart összeállni egy fejezet, és az átmenetekkel is problémám akadt. Egy árnyék vetült fölém – a lány volt az – majd leült mellém. Világoszöld szemei villogtak, mint a fák levelei, mikor fonákjukat mutatják, mikor meglebbenti őket a nyári szél; szemeiből fájdalmat véltem kiolvasni. Volt benne valami szomorúság, amely örökre emléket karcol az ember szívébe. Sűrű, hosszú haja most olyan barna volt, mint az érett vadgesztenye, és olyan hullámos, ahogy emlékeimben hordoztam. Egy fürkésző pillantás után felsóhajtott. És ebben a sóhajtásában minden benne volt: a szerelem utáni vágyakozás és a kiábrándultság.
   - Te is megleptél engem, most én is megleptelek téged. De nincs sok időnk egymásra, jobb, ha tudod.
   Hirtelen hűvössé vált körülöttünk minden, s mintha egy némafilm szereplői lennénk, megszűnt minden zaj; nem hallottam az autók motorjának hangját, a szomszéd asztalnál ülő külföldi turisták nevetgélését, sem a szemben lévő asztalnál az új vendégek rendelését. Minden olyan volt, mintha kettőnk kivételével megállt volna a film, melynek mi vagyunk a főszereplői, mintha kiragadtak volna kettőnket a valóságból, és külön életet élnénk. – Azt is el akartam mondani neked, hogy nem lehet köztünk semmi. És jobb lenne neked, idegen, ha többet nem gondolnál rám! – Befejezésül, mintha meggondolta volna előző szavait, hozzátette: – Ámbár, ha az élet úgy akarja, úgyis összehoz minket megint. Most mennem kell! Tovább nem maradhatok.
   Számtalan kérdés kavargott a fejemben, melyekre szerettem volna választ kapni, ezért marasztaltam volna még, de mégsem tettem meg; elengedtem inkább.

Nem messze a dómtól kellemes sétáló utca terült el, de ez nem is utca volt, inkább egy a téglalap-struktúrája szerint elrendezett promenád, egyik oldalán egy kellemes sokszögletű presszó épülete a zöldes kupolájával, és az előtte lévő terasszal, másik végén egy keskeny autófeljáróval, amely egy utcácskába torkollik, ami a régi városfal egyik körbástyájához vezet. Középütt pedig egy széles lépcsősor, amely a macskakövekkel kirakott tágas templomteret nyitja meg.
   A gesztenyefák hűsében üldögéltem egy padon. Ez idő tájt fiatalasszonyok levegőztették gyermekeiket, és idősebb urak és hölgyek karonfogva vigyázták egymás lépteit, úgy sétáltak fel és le, néha lepihentek egy szabad padra, ahol a fák legyezőformájú levelei között még átszűrődött a szombat délelőtti nap fénye.
   Aztán lányokat és fiúkat figyelhettem meg rajztáblákkal, rajzeszközökkel felszerelkezve; talán a közeli művészeti iskola végzős diákjai lehettek, a dóm tornyait rajzolhatták vagy a plébánia épületét az alatta lévő piciny alagúttal, vagy egy érdekesebbnek tűnő utcarészletet.
   Kissé odébb, földbe szúrt kis zászlócskákat láttam, talán ötvenet de az is lehet, hogy százat, egy szentéletű, hajdan élt főpap szobra körül. És ahogy fújta őket az erős szél, a csattogásukra a galambok mind szétrebbentek. Ki tudja miért, de a himalájai népek imazászlói jutottak eszembe, melyeket azért állítanak, hogy kapcsolatot teremtsenek istenükkel.
   Valaki fuvolán gyönyörű dallamot játszott, mely tökéletes aláfestése volt hangulatomnak, s ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy az élet egy tünékeny álom, s már nem is tudtam, hogy az álom a valóság vagy az élet az álom. Mint a felkelő nap első sugarai, mint az ártatlan kislányok szemeinek szivárványhártyáján megtörő fények hulláma az első tavaszi reggelen, vagy mint a szerelmesek suttogása az első együttöltött éjszakán, vagy akár a szerelmes asszony, amint éjjeleken, vágyakozva forgolódik álmatlanul az ágyában, úgy keringőztek a dallamok. Gyönyörű volt, akár az élet, és oly szomorú is egyben.
   Elindultam hazafelé, de menet közben megváltoztattam elhatározásomat, és úgy döntöttem, felderítem a város árnyoldalait is, mert amit addig mutatott magából az túl szép volt a szemnek, túl kirakatba illő, így más irányba fordultam, és letértem megszokott menetirányomról. Utam girbegurba utcákon vezetett tovább, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen az óvárost többnyire ilyenek hálózzák be, mint a polip karjai, de tudtam, hogy előbb-utóbb kiérek a fényről, és az árnyékba kerülök, egy másik valóságba. Talán egy órás gyaloglás után a város olyan negyedébe értem, ahol a kivetettek éltek, azok, aki éhbérért tengetik életüket családjaikkal, segélyekért állnak sorban naphosszat, kiknek gyerekei hamar megtanulnak túlélni az utcákon, és akiket a város nem szívesen lát a turisták forgatagában. Micsoda kontraszt és micsoda igazságtalanság! A látvány bizony nem volt képeslapra illő. Hepehupás járdák és csatornázatlan úttestek, egy kapualjból vékony csövecskén folyt ki a szennyvíz az útra, és ahogy az egyik kerítésen átnéztem, egy kifeszített kötélen ócska ruhák száradtak; lepusztult házak, mindegyik felújításért könyörög. Éreztem, hogy el kell hagynom ezt a környéket, mert az embert a szegénység ilyen mértékű jelenléte megkeseríti. Kisebb-nagyobb gyerekek játszottak a járdán. Ezek a szerencsétlenek mocskosak és büdösek voltak, mint a szüleik, a kilátástalanság nyomasztó súlya tükröződött szemükből, de azért láttam, hogy megcsillan néha a vágy a jobb életért, az életben maradásért. Ahogy rám néztek észrevették, hogy nem vagyok közéjük való, idegen vagyok, talán külföldinek néztek a nyakamban lógó fényképezőgép miatt, vagy egy riporternek, mert néhányan megpróbáltak körém gyülekezni, de én megfutamodtam előlük, és mielőtt megérintették volna ruhámat, mielőtt pénzt kértek volna tőlem, gyorsan elsiettem. Hiú vállalkozás lett volna azt a lelkifurdalást, amit éreztem szavak keretei közé szorítani; mint a szavak kudarca a zenével szemben.
   Azon az estén újból a lányra gondoltam, és magam előtt láttam, ahogy megkönyörül a kolduson.

Újra esőre állt az idő, megnyílt az ég, és éltető zápor áztatta a város utcáit és házait. Még az ég is dördült néhányat. A piros tetőcserepek összegyűjtött vizeit prüszkölték a csatornák és a vízköpők. Otthon maradtam, hogy befejezzem regényemet, de az utolsó fejezet még váratott magára.
   Érdekes, hogy már az otthonomnak neveztem barátom lakását, pedig közeledett az idő, amikor el kell, hogy hagyjam. Talán az embernek eredendően szüksége van egy helyre, amit otthonának nevezhet? Soha nem tudnék világpolgár lenni. Például, mikor előző évben külföldön nyaraltam, a szállodai szobára utaltam, amikor azt mondtam, hogy "menjünk haza, nem bírom már a napot". Mindenki tudta, hogyan értem.
   Leültem hát az íróasztalhoz, bontogatni kezdtem a jelenlegi címemre irányított leveleket, s mivel csak néhány érdektelen dolog volt, és nem kellett válaszolgatnom, ténylegesen rátértem a munkára. Néhány órát töltöttem el írással, és dörzsöltem már a szemeimet; talán az esős idő bágyasztott annyira el, nem tudom.
   Az alig-alig tudatosított emócióknak köszönhetően elábrándoztam, majd lassan álmosodni kezdtem.
   - Ki vagy? – kérdeztem, mikor egy alakot pillantottam meg.
   Oly hirtelen állt ott, mintha a szoba teremtette volna meg saját magából, a csendből és az apró kis neszekből összegyúrva egy alkalmas pillanatban.
   - Nem az a lényeg én ki vagyok. Az a lényeg, te ki vagy – a hangnak különös színezete volt, mintha nem is emberi lett volna, mert olyan tisztán csengett, mintha minden egyes hangzót külön hangsúlyoztak volna. Talán az angyaloknak van ilyen hangjuk.
   - Óh, te vagy az! Ülj le mellém!
   A lány mellém ült az ágyra, szemei a félhomályban a szokottnál most jóval zöldebbnek látszottak, és olyan szelíden nézett rám, mint egy jóságos anya a gyermekére, amikor tudtára akarja adni, hogy nem haragszik rá. Tekintete mágnesként vonzott magához.
   Egymás felé fordultunk. Levettem ruhámat, és mintha összebeszéltünk volna, ő is lassan kibújt a magáéból, ott ült, egyszerű valójában, ahogy Éva lehetett a paradicsomban, majd egy ügyes mozdulattal leengedte a fején feltűzött barna hajkoronát; hosszú, hullámos haja hínárként fonta körbe fehér melleit. Hozzám simult, és átölelt karjaival, olyan oltalmazón és gyengédséggel, mint ahogy Mária tarthatta Jézust születésekor.
   Ekkor megszólalt:
   - Kívánlak!
   Hangja oly lágyan csengett, mint egy virág szirma, mikor leválik a többiről.
   - Én is kívánlak... – válaszoltam, de bizonyítanom ezt már nem is kellett, és hangom elakadt, mert közben ajkaival lágyan érintett, pont ott, ahol a legérzékenyebb. Ahogy a lecsukódó szemhéjak kizárják a külvilágot, úgy szűnt meg körülöttünk minden. Aztán velem szemben az ölembe ült, úgy olvadtunk össze, de ebben nem volt semmi vadság, semmi sietség, inkább, ahogy a tenger hullámzik, olyan nyugodtan, kimértem, mikor alig-alig fodrozza a szél, vagy mikor a kisebb felhők a nyári égen gomolyfelhőkké állnak össze, és éppen csak meglegyinti a szellő a nyárfák csúcsát. Az észrevétlen idő múlását csak kettőnk öröme jelezte, meg a szívünk dobbanásai, aztán a némaság, amely előbb-utóbb legyőzte zihálásunkat, és észrevétlen felkúszott a falakon, a bútorokon és lassan betöltötte az egész szobát. De nem akartunk tudomást venni erről, mert tudtuk mindketten, hogy mindez egyszeri és megismételhetetlen, minden megéletlen pillanatért kár. Remegő teste, ahogy feloldódott csókjaim nyomán, körénk teremtette a sötétséget...
   Vajon mennyire legyünk urai testünknek, akaratunknak? Mintha kitalálta volna gondolatomat, ujját a számra téve mondta:
   - Csssst! Butaság lenne most ilyenekre gondolni, nem vagy tisztában önmagaddal. Majd, ha kigyógyulsz abból, hogy titokzatos nőnek láss.
   Aztán az asztal elé ült, kezébe véve az ott heverő, kinyomtatott írásom néhány lapját, beleolvasott.
   - Örülök, hogy megemlékezel rólam... – egy pillanatig még keresgélte a szavakat, aztán egyre távolodó hangon hozzátette: – Lassan letelik az időm...
   A vibráló fényű éjjeli lámpa árnyékot festett a szoba falára, és meztelen teste felett tovább játszott a képzelet.
   - Igen, tudom – válaszoltam búcsúzóul. De tudtam, hogy ami nekem maradt, az a kozmosz mélysége és a csend.

A dóm előtti tér macskakövein egy pantomimes társulat adott elő egy jelenetet. Rendkívül komikus lehetett, mert a köréjük csoportosuló tömeg jól kacagott és néha tapssal jutalmazta őket. Megindultam feléjük, de egy kicsivel hátrébb álltam meg, hátha onnan is elcsíphetek valamit az előadásból. Kisvártatva az egyik szereplő észrevett, fehérre festett arca grimaszról komolyra váltott, majd szomorúvá formázta vonásait. Kinyújtott kezével rám mutatott, és egy öregember mozdulataival odajött hozzám, majd simogatást utánzott; aztán, mintha kivette volna a saját szívét, tenyerén először felém nyújtotta, majd az ég felé, mintha Istennek áldozna ezzel. Különös volt.
   Akkor vettem észre, hogy valójában nő – csak testalkata talán nem túl nőies – amit fekete, testhezálló öltözete és a kellékül szolgáló kalap alá tűrt haja elfedett.
   A közönség tapsa közepette elfoglalta korábbi pozícióját a társulatban, majd elragadtatott táncmozdulatba kezdtek, aztán kimerevedtek egy újabb élőképet formázva.
   Egészen fiatal koromtól vonzódom ezért a műfajért, mert mozgással és arcjátékkal próbál versenyre kelni a szavakkal. Nem tudom miért gondoltam addig, hogy pantomimes csak férfi lehet.



   7

Továbbra is kötelességet éreztem, hogy sorról sorra növeljem betűim számát a papírlapokon, és lassan eljussak regényem végéhez. Az utolsó lap aljára került végre az aláírás, meg a dátum is, dőlt betűkkel. Mindig ezzel a "szertartással" fejezem be, ha elkészülök valamivel. Megkönnyebbülten dőltem hátra székemen, bár tudtam, hogy ezzel még messze nincs vége, mert igazítások még várnak rám, mindig akad még néhány eltévedt mondat.
   Utolsó előtti napomon újból ellátogattam első parkomba, amely hosszú ideig kedves volt nekem, és ahol ismerősként üdvözöltek a régiek, jólesően fogadtam köszönéseiket, kérdezték hol jártam, mivel foglalkoztam, míg nem láttak, befejeztem-e már a regényemet. Én örültem, hogy emlékeznek még erre, és szerényen beszámoltam nekik, hogy kész vagyok. Különös, de sajnáltam, hogy nem élhetek tovább közöttük; maradtam volna még.
   Én is érdeklődtem öreg mesterem felől. Megint betegeskedik, szegény – mondták.
   Még aznap felkerestem lakásán; örömmel vette látogatásomat. Megajándékozott életművének legjavát összefoglaló könyvének egy nekem dedikált példányával.


   "Barátomnak,
   hogy lássa meg a sötétségben is,
   mi az igaz és mi a hamis!"

Aztán új arcokat is láttam, akikről bizonyára már semmit nem fogok megtudni. Ám ezt már nem is bántam annyira, mert gondolataim, mint ecsetvonások, egy képet festettek elém, a lány képét, amely különös volt, ahogy az a fantáziám-szülte, együtt töltött este is – de nem káprázat-e az élet, például a tükör előtt reggelente, ahogy belenézünk, és balkezes önmagunkat látjuk?
   Tíz-egynéhány év elteltével először arra gondoltam, hogy a személyeket végleg feledésbe kergetve lezárom magamban a múltat, de úgy döntöttem, hogy szembenézek újra a várossal és a lakóival, amelyeket megismertem, nehogy eltűnjenek emlékeimből. Most, hogy előveszem öreg barátom könyvét, és fellapozom, eszembe jutnak szavai: "de nem arra születtünk-e, hogy emlékezet, művészet legyen belőlünk, s nem a feledés?".