Szeretnélek

Magamhoz ölelni,úgy,mint régen,mikor még éltél.Ritkán hagytad,de senkihez sem hasonlítható illatod még mindig itt van velem.Furcsa,fanyar,kellemes férfiillat, egy halvány babás beütéssel,amit megőriztél pici korodból.

Akkoriban az volt a legnagyobb gyönyörűség,hogy gömbölyű arcocskádba befúrtam az orromat.Te rettentő nagyot kacagtál.Gyöngyfogaid világítottak.
Nem is hiszem el,hogy az a hatalmas ember,akivé növekedtél, rövid idő elteltével már két éve egyáltalán nincs.Ebben a formájában nincs.Ez nekem felfoghatatlan és nem is próbálok magyarázatot találni,miért pont velünk történt ez.Mindíg nagyon nyugodt voltál.Teneked semmi nem volt sietős.Ha beszélgettünk,te ott űltél velünk.Nagy,kényelmes cica voltál,aki akkor indult be igazán,ha valami szörnyűség történt.Akkor azonnal te intéztél mindent.Volt egy adottságod: mielőtt bárki föleszmélt volna,te már azonnal tudtad,mit kell csinálni.Emlékszel? Sokszor kezelt barátotok, tőletek idősebb,elborult és úgy gondolta,nincs tovább.Felakasztotta magát.Holttestére hárman találtatok rá.
Mielőtt bárki meg tudott volna mozdulni a rémülettől,te már levágtad,leemelted és hívtál mentőt.Már hiába,de őket hívni kell.Vagy amikor a Cila,a mi szeretett kék perzsa cicánk nem jött elő délutánig.Öt éves volt,még kétszer ennyit élhetett volna.Neked szóltam,hogy befeküdt a fotelok mögé.Ez mindig gyanús volt,mert ha ő elbújt,akkor valami baja kellett legyen,ezt tapasztalatból tudtuk.Te ugrottál,szétdobtad a nagy fotelsort:- Anya,te ne gyere ide! – csak ennyit mondtál.Én szót fogadtam.Csak annyit láttam,hosszan elnyúlva ott fekszik Cila.
Te hoztál egy nagy zsákot,finoman,mintha még élne,beletetted,a szőnyeget föltakarítottad.Elmentünk az erdőbe eltemetni.Te ástad meg a sírját.Hosszú évek óta most kint jártam.Nem változott semmit az erdő,még a fát is véltem felismerni,ahol a sír van.Szépen,alaposan csináltad,semmilyen állat nem áshatta ki.Amikor eljöttünk onnan,akkor átölelted a vállamat.Nem voltak szavaid ilyen esetekre.
Nem beszélni szoktál,hanem segíteni,jelen lenni.Rád akkor számíthattam,mikor reményvesztett és elesett voltam.Akkor mindent megmozgattál,hogy újra a régi legyek.Mikor jól voltam,látszólag nem is törődtél velem.De mindíg az elérhető közeledben kellett lennem.Hozzáértők megmondták,gyógyításra születtél.Te mereven elutasítottad.Soha nem voltál hajlandó ilyesmire.Nem is hittél benne.
Egyszer nagyon lázas voltam.Minden izületem majd szét szakadt,ahogyan ez ilyenkor természetes.Én bírom a fájdalmat,de ez esztelen és értelmetlen volt.
Akkor megkértelek:- Miklós,segíts! – Nagy,meleg tenyereddel betakartad a térdemet és vagy tíz percig otthagytad.Esküszöm,úgy elpárolgott a fájdalom, mintha ott sem lett volna.A hangszereidet is elhagytad a visszatérés szándéka nélkül.Nem akartad többé.Egyedül az állatkertet imádtad.Húsz órákat dolgoztál nekik és ezért még három évet munka mellett keményen tanulni is hajlandó voltál.Tele volt a polcod roskadásig állatos könyvekkel már gyerekként,de nem gondoltam,mennyire szívügyed és hivatásod lesz az ő nevelésük,gondozásuk.
Érezted,ők hűségesek és nem hazudnak soha.Ha egy beteg állatot el kellett altatni,gond nélkül megtetted.Neki így jobb,azt mondtad.Betegen nem tud élni szegény.Sokszor néztél eltűnődve a távolba,míg űltünk egy teraszon és beszélgettünk.Te mindig te voltál,noha engedelmesen,szívesen jöttél velem,velünk,de te nem csacsogtad,viccelődted végig az időt.Néha igen,akkor gurultunk,mert humorod az volt.Besenyő Pista bácsit,meg Hófehérkét kívülről fújtad és minden alkalommal megnézted velem.Te is olyan voltál,mint én.Ha valami megfogott,nem tetted le a kezedből.Stephen King : „Cujo”-ját legalább hét évig ajánlgattad.Aztán négy nap alatt elolvastam és megértettem,miért szereted annyira.A bernáthegyi kíváncsiságból bedugja az orrát a rókalukba.A veszett róka belemar az orrába.A selymes szőrű,kenyérre kenhető szelídségből csapzott,iszonyú vérengző vadállatot csinál ez az alattomos betegség.Most,hogy írom,döbbenek meg,mennyire a te vétlen sorsod van ott leírva.Megmart az ismeretlen baj.Te nem lettél vérengző fenevad,csak csendesen elmentél,ahová nagyon szívesen elmennék utánad.Nem az emlék mondatja velem,hiszen az objektivitásom nem veszett el,sőt erősödött,ha ez lehetséges.Miattad nem majomkodhatok.Te tényleg nagyon jó voltál és nagyon,nagyon szelíd.Olyan átutazó érzete volt az embernek veled kapcsolatban.Olyan:- Még itt vagyok. – érzés.Otthon szerettél lenni a legjobban.Tudni,hogy valamelyik szobában ott vagyok.Nagyon mélyen bennem maradt.Komolyan beszélgettünk a jövődről,milyen családot szeretnél. – Tudod,anya,én olyan feleséget szeretnék,mint amilyen te vagy.Törődjön a gyerekekkel,legyen tisztaság,úgy csinálja a dolgokat,ahogy te szoktad.Én inkább megkeresem a pénzt,csak ő vigyázzon mindenre.- Én akkor figyelmeztettelek téged,ez jó gondolat,csak őrá is tekintettel kell lenni.Ha te hazajössz és fáradt leszel,legyen benned erő ahhoz,hogy vele is törődj,mert akkor elmagányosodik melletted.Kérdőn húztad fel a szemöldököd:- Hogy képzeled? Hát persze,hogy nem fogok újságot olvasni mellette.Beszélgetünk,így,ahogy szoktunk,meg elviszem bárhová,ne érezze,hogy egyedül hagytam.- Ennek a modellnek a megvalósítására nem kerülhetett sor.Akit ő választott és rajongva csüngött rajta,erre nem volt alkalmas.Próbáltam erről beszélni vele.Nem lehetett.Szent volt,sérthetetlen az összes képtelen elgondolásával együtt.Föl is hagytam azonnal,hogy a megkezdett mondatot befejezzem.Egyszer nagyon megütődtem.Telefonáltunk,s minden előkészítés nélkül azt mondtad:- Azt akarom,oda temessenek el,ahová őt.-
Ez olyan volt,mint egy villámcsapás.Bár az imádottja 13 évvel idősebb volt,nem gondoltam,hogy ennyire fiatalon ilyesmi Miklós eszébe jut.A ragaszkodás teljes mindenhatóságát gondoltam ebbe a mondatba.Most két éve a hátrahagyott kedves jár minden nap a sírhoz.Ilyenkor jut eszembe – nem most kellene.
De ezen nem segíthet már senki.Nemcsak az én gyáva álmodó lelkem gondolja,jó helyen vagy és boldog vagy.Hiszem,hogy így van.Tudnám az ellenkezőjét.Őrzöm az állataidat.Őket még harminc évesen is melléd kellett fektetni,ha itthon ágyat vetettem neked.Egy nagy gyerek maradt a te tiszta lelked minden felnőttséged és okosságod ellenére.

Nagyon hiányzol,kisfiam!  2003.július.17.-én haltál meg.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man