SÁRGA LILIOM

Csúf hazugság lenne, ha nem említeném meg, mennyi virágot kaptam életemben. Valami miatt szerethettek, mert nem pedagógus ünnepek dömpingje szakadt rám. Családom, barátaim, minden egyéb szerettem ellátott virággal. Miért pont a sárga liliom jutott eszembe?
Nem is tudom…

Az elképesztő méretű, grandiózus csokrot az én drága fiam hozta először. Addig ilyet nem kaptam. Rengeteg bimbó is volt a három szálon. Ez így már egy erdő. A virágboltos kislány figyelmeztette a fiamat – ki kell várni a bimbók kinyílását, mert mindből ugyanakkora virág lesz, mint az alsókból. Ez a figyelmeztetés nagyon jól jött, mert én a virág halálát soha nem várom meg. Amikor látom, hogy hervadása alázza szépségét, fájó szívvel megválok tőle. Sokat le is fotóztam – amíg fotóztam.
Így a mai napig hirdetik egy egy csodás pillanat diadalát.
Aztán elérhetetlenné vált számomra a fotózás luxusa, meg a papír kép már régen nem „trendi”. A digitális gépekről meg eleve lemondtam.
Az még természetes volt, hogy a kis japán gép csak a szememet igényelte, a többi az ő dolga volt. De ez a mostani, praktikus műviség messze áll tőlem. Az unokám képeinek nagyon örülök, amikor egy
„tyúkbélen” pillanatok alatt a gépemre kerül – de én, valahogy, már nem…
A sárga liliom idején az én fiam valamivel kevesebbet rohant. Nem volt mindig halálosan fáradt és többet is mosolygott. Mostanában is elhurcolgat, megszeretget, csak kiszakad a szívem, mennyire kihasználja az élet. Ez most egy egész generáció tragédiája. Ha nem hajt – elmerül.
A nagy, büszke virág szó szerint hetekig betöltötte a szobát. Alulról a már hervadt szirmokat csak le kellett csípni. Elpusztíthatatlannak tűnt sokáig. Milyen ragyogás volt a szemében, mikor meglátta, még milyen gyönyörű a virága és még mindig él.
Azóta is kaptam ilyet már. De az igazi az az első csokor lesz. Benne a végtelen szeretet szemérmes üzenete. Mert gesztusaiban ő nagyon
„szeretgetős”, de minek mondjuk ki, ami természetes?
Most nagyon el van havazva. Virág helyett vacsorázni visz. Nagyon keveset látom. Rettenetesen időrabló a munkája. Amikor elmegyünk valahová, akkor is két rohadt mobil csörög. Föl kell venni, mert ebből él.
Ilyenkor eszembe jut a nyugalom és a béke, mikor gyerekek voltak.
Ami mozgás létezett – úszás, korcsolya, foci, bicikli, kirándulás együtt – az mind, mind volt. De nem volt mobil, azt se tudtuk, mi az. Minden ebéd és vacsora közösen, terített asztalnál, sok beszélgetéssel megtetézve lett elköltve. Meg persze, reggeli is ülve, nyugodtan.
Üres gyomorral nem engedünk iskolába gyereket. Majd veszel valamit! Így ezt nem lehet. Közös asztal mellől indulni – ezzel már a nap keretének egy szára megépítődik. Az elalvás előtti simogatással lesz egésszé. Talán emiatt olyan sok benne a szeretet – illetve mind a háromban, mert a szívük ezt megőrizte.

Elnézem, hogy már őszül. Valahogy nem látom a végét, mikor lesz neki kicsit lazábbra eresztve a gyeplő. Mert akkor talán megint az eszébe jutna a sárga liliom. Nem azért, mert kapni akarok, hanem annak a mutatója lenne, hogy kiegyensúlyozottabban lehet élnie.
Léteznie, megélnie, befogadnia a világot.

Sárga liliom – te lettél a nyugalom nosztalgiája, nekem, aki már olyan keveset tehetek. Nagyon felnőtt, ijesztően – és ebből mi természetesen egyre inkább kimaradunk.
Mondjam, hogy nem fáj? Nem mondom.