Rózsaszínű kulcsregény
Tessék nekem ezt a nagyképűséget előre megbocsátani.
A regény kitétel egy szarkasztikus félmosoly a szájszögletben.
A rózsaszín a meghatott emlékezésnek jár. A kulcs teljesen igaz. Az én
gyerekkorom – amit sokan hasonlóan éltek át, s annak felnőttkori vetületei,
melyek korosztályomban kísértetiesen megegyeznek.
Az ötvenes évek elején voltam gyerek és nagyon szerettem azt az időt. Én már nem
szembesültem azokkal az eseményekkel, amikkel szüleim és nagyszüleim.
Annyit láttam, hogy egyformák vagyunk az iskolában. Mindenkinek van uzsonnája és
télikabátja. Van madarak és fák napja, meg gyermeknap. A Mikulás ugyan Télapóvá
változott Jézuskát nem emlegetett senki, de otthonra ez nem volt megtiltva. A
fekete autót nem láttam, mert hozzánk nem kopogtattak. Később értesültem, hogy
kizárólag munkája iránt elkötelezett nagybátyámat reggel vitték el, leverték a
veséjét és öt évig szénbányász lett belőle. Utána rehabilitálták, de ez azon a
tényen már az égvilágon semmit nem változtatott, hogy semmit nem csinált. Eléggé
el volt foglalva a saját dolgával, meg mellesleg eleve nem az a forradalmár,
gyújtogató, népellensége tipus volt – veleszületetten.
Debrecen házai még jól mutatták a belövések nyomait.
A későbbi Centrum Áruház helyén hatalmas füves tér volt.
Ide vittek le bennünket az óvónénik levegőzni. A járdákat aszfaltozták, járt
mind az öt villamos, amiből mára csak egy vonal maradt meg. Harsányan röhögtük
ki pesti sógoromat, aki évekkel később hozzánk látogatva büszkén jelentette,
hogy az egyes villamossal jött. Mondtuk, ne fáradj, nincs másik.
Az utcában akkor még köszönésen kívül is beszélgettek egymással az emberek.
Édesanyám jónak látta, ha elvállalja a lakónyilvántartó könyv vezetését. Ennek
az irománynak esztétikai értékén kívül (anyu írása csodaszép) semmi értelme nem
volt. Egyszer nézte meg egy elvtárs, aki „felülről”jött. Azt nem kérdeztük, hogy
az hol van. Átlapozta, majd a címlap verzójára minősíthetetlen kanbetűkkel
odabaggatta:- Felülellenőrizve -.
Ki- és beköltözéskor az utca lakói eljöttek anyuhoz a személyivel, ő pedig
ugyanazt beírta a könyvbe, ami a személyiben már úgyis szerepelt.
Fontos embereink is voltak, akik elintézték az ügyeket.
Az ügyekről még édesanyám sem tudja a mai napig sem, mik lettek volna azok, de
el kellett őket intézni. A nagyhatalmú és legalább ugyanakkora hasú Bálint
elvtárs aktatáskával és öltönnyel éjt nappallá téve intézett. Felesége maszek
fodrász volt. Itt nekem valami kicsit kacsázik, de egye fene.
A család összes női hölgyének hajkoronáját ő macerálta kizárólag. Közel is volt,
két háznyira, fene törődött vele, mint tudják megvalósítani. Nagynénéim is
varrtak, de nekik sokáig csak a legmélyebb titokban lehetett, mert ők kéttagú
kapitalista vállalkozást vezettek Nyíregyházán.
Ott ezt tőlük annyira rossz néven vették, hogy az ellehetetlenítés miatt kellett
elköltözni Debrecenbe.
Húsz évet kellett a nagy létszámú családnak otthagyni.
Szerették a városukat, meg is siratták derekasan, mikor elköltöztünk. Élni kell,
enni kell, tehát varrni is kell, mert egy kivételével a férfiakat kereső állami
állásukból egy időre mind kirúgták. Nagybátyámat, aki vasútnál tiszt volt és még
azt is tudta, hogy a bakter kabátján hány gomb van, politikailag
megbízhatatlanná nyilvánították. Azt sem tudta, milyen pártok vannak, nem is
volt tagja egynek sem. Csak a vasútba és a feleségébe volt szerelmes. Mégis így
járt. Ma 85 évesen megkapta már a MÁV főfelügyelői rangot és a teljesen ingyenes
szabadjegyet, meg az oklevelet is. Édesapám meg, nahát az vót mán egy rohadék!
Nem elég, hogy 28 évesen megözvegyült nagyanyám ottmaradt öt gyerekkel és száz
hold földdel /amit abból alapítottak, hogy a dédapa magyar huszár volt és
díjugratáson egy olyan aranyórát nyert, amiből ötven hold földet lehetett
venni/.
Nem elég, hogy érettségi után azonnal karpaszományosként frontra vezényelték -
első vonalba- és hadifogolyként 7 évig ott marasztalták. Mikor negyven kilójával
hazabukott, azonnal kiderült róla, hogy büdös kulák, a rendszer ellensége.
Mellesleg nagyanyám már régen felajánlott mindent, földet, gépet, állatot, amit
el is fogadtak, így csak két hétig élvezte a hatóságok marasztaló
vendégszeretetét. Ennek ellenére a fiainak annyi lett, egy időre.
De mondom én ezt nem vettem komolyan, mert úgy hangzott, mint egy érdekes
történet. Itt voltunk Debrecenben, a lányok varrtak napi húsz órákat, akik meg
erre voltak kijelölve, vagy önjelölve, azok intéztek.
A másik - egyébként rendkívül rokonszenves ügyintéző- a szembe szomszédunk volt.
Nagy bácsi. Mindenki így hívta.
Az ő ajtajára ki volt írva : MÁV nyugalmazott altiszt.
Erre rettenetesen büszke volt. Vele mindenről lehetett beszélni. Lapos
aktatáskája mindig a hóna alatt, s ha valami fontos kanyart vett a beszéd
fonala, ő mindig kinyilatkoztatta:-„Úgyhogy hogyhogy-„ Itt lehetett tudni, hogy
fontos dologról van szó. Kis töltött káposzta feleségét ritkábban láttuk, a
hozzájuk naponta ellátogató népes csapatot gyakrabban. Egyetlen lányuk jött két
gyerekével. A kislány fürtös édes semmiség, kétéveske, őrá emlékszem. A tűbe
fűzhető fiatalasszonyra is élénken, de a velem egykorú kisfiúra, ha most
felakasztanak, akkor sem. Egyidősek voltunk pedig, sőt egy iskolába is jártunk,
a két sarokkal távolabb magasodó Péterfia utcai Ált. Isk.- ba. Ez fiúiskola
volt, de minket személyesen Kodály Zoltán robbantott be az 1956/57-es tanévre
zenei osztályként. Annyi fiú között pár szem lány. Fura helyzet volt. Pláne,
mikor már növekedni kezdtünk. A felsőbb és az alsóbb osztályosok egyaránt
kitüntető figyelemmel kísértek minket.
Utóbb tudtam meg, hogy rangsorolva voltunk, hajviselet, öltözködés (bár a köpeny
iskolán belül kötelező volt, utcán persze nem) arc és alak , valamint lábforma
szempontjából. Vénségemre jutott fülembe az akkori burkolt közvélemény kutatás
rám eső eredménye. Utólag is kihúzom magamat.
Nem esett rosszul , bár sejtettem, hogy nem vagyok az „utálatos kép”, a
templomból. Nekem sose vettek ruhát, mert az pénzbe került feleslegesen.
Megvarrták inkább. Egy kis darab anyag kevesebből kijött, a formájáról meg itten
ne ejtsünk szót, mert ahogyan az én két néném varrt, az nem „tandleráj”volt,
hanem művészet. Kellett járni egy évig balettra, hogy lány létemre ne úgy menjek
az utcán, mint a kiskacsa. Zongorázni hivatalból is kellett. Nyelvórára meg
azért írattak be, hogy jó lesz az is valamire. Mi sok kenyeret megkerestem vele,
mikor senki se kereste meg helyettem! Hála nektek, előre látó elődök.
A mamával mi rettentő barátságban voltunk. Szinte nem is szükségeltetett külön
barátnő. Megtárgyaltuk a fiúkat. A kirugottakat együtt sirattuk el. Ilyenkor
átment anya a sarki boltba és hozott két Julikát. Ezzel vigasztalódtunk. Én nem
szeretem a csokoládét, de a Julikához hasonló töltött álom még a
nyugatnémeteknél se került a kezembe azóta se. Igaz, drága volt, darabja 4
forint, de ilyen gyászos események alkalmából kénytelen az ember magasabbrendű
vigasztalást lelni. A Julika ötlete a mamáé volt. Szívjóságból, természetesen,
meg ő emberfelettien szereti a csokoládét. Mindenki azzal vígasztal, amit ő maga
szeret.
Én biztos egy uborkával kedveskedtem volna neki. Nem tettem volna feltétlenül
boldoggá vele. Strandra egyébként 2 forint ötven fillérből egy egész napra
elmehettem. 1,50.- a diákjegy. Ötven fillér a szakaszjegy a villamoson, oda és
vissza. Fagyizni máskor is lehet, meg kenyeret vinni otthonról paprikával.
Apu ekkor már jó állásban volt, kiemelt fizetése 2.100.-Ft. Pocsékolni sose
szoktunk.
Mindig ragasztottunk valamit. Két fotelt, dohányzóasztallal. Később világvevő
rádiót lemezjátszóval. Anyu nagyon be tudta osztani a pénzt.
Imígyen tehát eleresztve bizony nem vettem észre, hogy az általam amúgy sem
ismert szomszéd és iskolatárs gyengéd érzelmeket táplál irányomban. Erről ő
persze nem is tett említést soha. Ha tudomásomra jut a dolog, akkor se történt
volna semmi érdemleges, mert egy 13-14 éves lány és egy hasonló korú fiú
természetesen más csoportba sorolható.
Az előbbi már nőkezdemény az utóbbi bizony még erősen kisfiú. Nyolcadik után
más-más iskolába kerültünk, de utólag elmondta, mindvégig figyelemmel kísért.
Tehette, hiszen Nagy bácsiék nem költöztek el, mi sem, a láthatás lehetősége
adott volt. Abból a korából sem emlékszem rá. Aztán történt, hogy én 18 évesen
férjhez mentem. A szomszédom ezen halálosan megsértődött. Jól megnézte magának a
férjemet. Jóvágású palinak ítélte, s ezzel harminc évre hidegre lettem téve,
mint a mirelit, pedig azt sem tudtam, hogy melegen voltam tartva.
Ha akarnám, se tudnám most elősorolni a harminc év alatt zajlott eseményeket.
Nem is akarom, mert nem tartozik ide egyik sem. Az viszont ide tartozik, hogy
kiürült az ősi fészek és édesanyám egyedül maradt a házban. Én is egyedül
maradtam egy négyszobás lakásban, maradtam volna továbbra is szívesen, csakhát
egyedül hosszú küzdelem után be kellett látnom, hogy nem vagyok képes
fenntartani. Az ősi ház hatalmas. Két teljesen külön lakrész alakítható belőle,
mindkettő tekintélyes alapterülettel. Így hát darabokra szakadó szívvel eladtam
25 évi imádat után a lakást, s feleztünk a mamával. Ő maradt az általa addig is
birtokolt udvarra néző traktusban. Nekem pedig a teljes utcafront nappalival
hálóval,fürdőszobával és konyhával.
Ez utóbbi sajnos télen nem fűthető. A házat rengetegen megcsodálták. Égígérő
ezüstfenyőjével módjával visszafogott buja növényzetével, s a falon a
varázslatos repkénnyel, ami az összes falat befutotta. Az ablakaim elé már
évtizedekkel ezelőtt mama aranyesőt telepített. Hatalmasra nőttek, remek zaj- és
porfogó. Kandi szemek nincsenek, mert az ablakaimra nem lát senki. Ha látna, az
sem érdekelne, mert amit lát, az az övé.
Úgy esett, hogy költözésem után naponta kellett évekig két másik kis öregemet
kisegíteni. A két utcányira lévő lakást naponta meg kellett néznem, később a
nénit szinte mindenben el is látnom. Egy vasárnapi ebédvitel alkalmából autó
mellett álló bajuszos idegen szólt hozzám. Azt gondoltam, eltévedt, mint Jancsi
és Juliska.
Nem erről volt szó. Felénk autózott nosztalgiából a múlt héten én pedig
sepregetni tetszettem a ház előtt. Ez minden bizonnyal így lehetett, mert erősen
szokásom, vallottam ki. Nem ismerem-e? Jött a ravasz következő kérdés. Nem én,
ha megfeszítenek se, erőltettem az igazságot. Nagy bácsi nevére csaptam magamat
homlokon, mert a jóember nem, de a gyerekkor fényesen fölviláglott.
Eljöhetne-e? Hát persze. El is jött. Elbeszélte a fontosat és a kevésbé
fontosat.
Megtudtam, amit meg kellett tudnom. Azóta jóbarátok vagyunk. Nem, mint Forrest
Gump-nak BB. Ő a legjobb jóbarátja volt. Nekem ő csak a barátságos jóbarátom.
Kéthavonta nyakonöntjük egymást a velünk történtekkel, vigyorgunk eszelőseket. A
barátság minden olyasminél erősebb, amiről én mostanában nem szívesen beszélek.
Ennek ellenére jót derültünk, mikor széles mosollyal kijelentette, hogy a női
hölgyek körében az egyes számot birtokolom a lelkében.
- Az agyad miatt, meg a Viski János lovasképed miatt !-
Ezen óriásit mosolyogtunk, mert mondtam a kép velem együtt jár, mint lóval a
citrom .- Te már úgyis az enyém vagy. - Természetesen, mi is lennék más? Attól
még jólesik, hogy két családja van egyszerre, fűt, fát , berenát összevállal, de
számomra mindig van ideje, kéthavonta egyszer, mert kell az a régi kisfiú, aki
olyan szépeket és tisztákat tudott álmodni, amelyekkel a kegyetlen valóság össze
sem hasonlítható.
1952 - 2004
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man