Megjött a Mikulás

Nálunk az úgy szokott lenni, hogy a gyerekekkel kitettük a cipőt és vártuk a Mikulást. Legtöbbször már este megjött, így lehetett bontogatni, kacagni, gyönyörködni. Az élő Mikulást egyszer próbáltuk.


Édes fiatal házaspár – tanítványok diploma előtt kevéssel – csatlakoztak hozzánk a költözésünkkor. Az új lakás mindenkit feldobott. Délután fél ötre minden a helyén volt. Akkor még jó erőben voltam. Onnantól kezdve ez a két édes ember randevúzni is hozzánk járt. Jobban érezték magukat hatosban, ők ketten, mi ketten, Zoli és Miklós – mint a jeges utcán kóborolva. Rengeteget szórakoztunk.
Zenét hallgattunk, játszottunk a fiúkkal. Zoli majdnem hat, Miklós három éves volt. Kifundáltuk akkor, hogy mivel barátunk hatalmas ember, megpróbáljuk, milyen egy élő Mikulás. Ő akkor vidéken tanított, tehát a vonatot meg kellett várni. Mi öten, a felesége is nálunk volt már, lázasan készültünk a Mikulás fogadására. Vacsora készítése, ünnepi jelleggel.
Nem dűtés - borítás, csak a kifúrt almába fenyőágacska mellé pici gyertya került minden terítékhez. Vettem egy üveg bort is. A fiúknak meg egy nagy üveg Pesti kólát. Ez rendesen Pepsi Cola-ként hangzik, de ha a fiúk így hívták, hát így hívták. Tudom, hogy nem egészséges, de egy ünnepi alkalom még nem dobálja ki az összes tejfogat. Valahogy azt soha nem kérdezte senki, hogy Mikulás, vagy nyuszi van-e. Valahogy jobb volt rá várni… Tudni meg annyi mindent tud az ember. A szépet nem elemeztük. Éltük. Ez valószínűleg a nyílt hangulatból adódott.
Mindent meg lehetett kérdezni. Mindenre adtunk választ. A nagy gyerektudó orvosnak, Benjamin Spocknak, akitől rengeteg fontosat megtanultam, itt is igaza volt. A gyerek annyit kérdez, amennyit meg tud érteni és arra értelmesen válaszolni kell. Azt, hogy a Csibe később ott rugdalt a hasamban, természetesnek vették, örültek, hogy a kisbaba megint üzent. Másféle kérdésre én nem emlékszem. Szóval vártuk a nagy embert, aki minden népi hangszert meg tudott szólaltatni a saját hegedűje mellett, melynek számtalan együttesben muzsikálás óta ma is a tanára. A neve már eleve nagyon tetszett a fiúknak: Ottó. Ez pazar volt.
Járkáltak, kicsit eszetlenkedtek, olvastunk egy kis mesét, szóval békésen várakoztunk. Előzőleg bejelentettük – ezúttal személyesen is lesz ideje a Mikulásnak hozzánk eljönni. Tenger dolga mellett ezegyszer ránk is időt szán. Bejött a vonat, a busz hamar hozta a nagyon vártat, aki a lépcsőházba készített palástot, szakállt és süveget fel is öltötte.
Gondolta ő, hogy már nagyon töri a fiúkat a kíváncsiság igyekezett, ahogy csak tudott. Kopogtattak. - Hahó, van itthon valaki gyerekféle? - Hallatszott a folyosóról. Zoli amúgy is ragyogó szeme duplán felragyogott. Miklós irtó megszeppent. Előre mondtuk, nem kell produkálni. Köszönni kell az öregnek, esetleg megkérdezni, hogy utazott, ami eszükbe jut. Ha van ajándék, azt illene megköszönni. Szélesre tárult az ajtó. A két szeppent lélek megállt a küszöbön: - Szervusz Mikulás bácsi!- ezt az Ész, azaz Zoli mondta, aki mindig feltalálja magát.
Miklós a rengeteg aranybarna hajával csak állt és hatalmas szeme még egyszer akkorára kerekedett. A meglepetéstől két hatalmas könny billegett a hosszú pillák végén. A Mikulás elmondta, hogy nagyon szívesen jött, mert hallotta, hogy ők nagyon jó gyerekek. El is hozta a csomagokat és szeretné átadni. Örül, hogy látta őket, de lassan mennie kell. Sok még a dolog mára. Miklós lábai alatt éreztem, hogy repedezik a beton és mély gyökerek nőnek a talpából. Nézett és nézett és nézett.
És ekkor jött a család esze Zoli, aki pont 5 és fél éves volt:- Ez alighanem Ótó barátom!- ilyen öreges mondatokra tőle mindig lehetett számítani. Megoldódott a hangulat. Rettenetesen jól szórakoztunk. Szegény, drága Miklós is fellélegzett. Ottó megszabadult a felesleges gönctől. Kezdődhetett a vacsora és az egyéb vígságok sora. Csak nem értettük, ezért feltettük Zolinak a kérdést:- Honnan jöttél rá?- Zoli,komolyan, ahogy szokott, bujkáló szögletmosollyal nézett minket:
- Hát megismertem a cipőjét!-
Na erre lett fergeteges kacagás, mert mindenre gondoltunk, de az egyik okosnak sem fordult meg a fejében, hogy a kis ember lentre jobban lát:
-Na milyen eszem van?- kérdezte büszkén Zoli. Erre aztán végképp elszabadult a jókedv. Ezt már senki nem bírta ki boszorkányszúrás nélkül. Lecsillapodtak a kedélyek, égett a gyertya az asztal közepén, meg terítékenként a kifúrt almában. Mikor mindenki kiörvendezte magát és az asztalt is leszedtük, a fiúk elmentek aludni. Én rájuk adtam a pizsamát, betakartam őket. Mesélni – természetesen Ótó barátomnak kellett.
Ez egy valódi Mikulástól így járt aznap este. A felnőttek még megitták a bor végét, beszélgettünk, facsartuk a szót Ótó barátommal, mert nagyon forgós észjárású, humoros embernek adta a Jóisten.



Zoli most már a kislányának készül meglepetéssel. A Csibe később csatlakozván a társulathoz nem élte át a személyes megjelenés döbbenetét. Miklós két hatalmas gyöngyszem könnyét felvitték csillagnak az égre. Miután szép, gyönyörű szép és kedves, nagy felnőtt férfi lett, el kellett mennie a két könnycsepp mellé és most is ott ragyog valahol fent. Szelíden figyeli a lenti dolgainkat és biztosan szeretettel emlékezik Ótó barátomra és nem tart tőle cseppet sem, hiszen tudja, hogy az egész öltözősdit egy valami találtatta ki velünk. Úgy hívják: SZERETET.