„Kisfiam”

38 múltál. Anno, én már egy évvel túl voltam a te érettségiden... korán kezdtem. Mikor meghallom, végre jönni fogsz, toporzékolni kezd a szívem és mindig valami olyat főzök, amit egyébként soha, mert magamért már nem érdekel... Neked, érted, miattad a fakanalam is megbolondul, mert részem vagy, mintha el sem vágták volna a minket összekötő zsinórt.

Mielőtt bárki gyanakodni kezdene:- nem is lakunk egy országban. Neked másutt a munkád, amiről alig tudok valamit. Itthon tudom, úgy körülbelül, mikor hová lettél – mert megmondod. Ha rákérdezek, mindig rosszul sül el, mert te szakadatlanul el vagy foglalva.
Emiatt, én, a full-türelmetlen, megtanultam várni.
Te mindig pontosan akkor szólsz, mikor kell. Elmondod, mikor várjalak. Ha megjössz, már terítve van és együtt enni olyan remek – el sem tudom mondani. Te valahogy mindig kitalálod, miről beszélgessünk, ami mindkettőnket érdekel. Ez óriási, mert olyanokról soha nem beszélsz, akiket eleve nem is ismerhetek, ezért nem állok, mint egy elfelejtett, lelki koldus a szíved kapuja előtt. Beengedsz, rögvest, jó meleg van a kis kuckóban és rengeteg, okos, gyakorlatias tanács. Meghat, hogy olyannak látsz, amilyent a külsőm mutat és nem akarod tudomásul venni, hogy már rég nem vagyok egészséges. Ezért lehet, hogy amikor te a városban vagy – soha nem vagyok rosszul és szinte alig félek.
Gyakorlatiasabban látsz mindent, így, mint egy okos rosta kiszórod azt, ami engem bántana. Soha nem erőszakkal teszed, emiatt azonnal megértem, csak úgy jó, ahogy mondod. El is szoktál vinni olykor magaddal, csak mostmár elintézték, hogy te is sokkal keservesebben keresed a kenyered. Régen gyakorta ettünk másutt is és az mindig maga volt az öröm és a szeretet. Ha nem állnál mellettem, ha nem tudnám, hogy akkor is vagy, ha hetekig nem hallak, mert őrjítően elhavaz a rengeteg munka. Azon szoktam megrémülni, mikor fölteszem magamban a kérdést:
- Mi lett volna, ha te nem születsz meg? – és ez iszonyú.
Nélküled árva lennék és magányos, vagy talán már nem is lennék, mert senki nem kötelezhető arra, hogy saját gondjai mellé fölvegye másnak az elmagányosodását. Másét, aki nem tudja, miért történt mindez, hiszen az utolsó időkig sűrű forgalom volt körülötte. Először gyerekek, aztán a már felnőttek és azok tartozékai, meg a szívbéli jóbarátok. Ez most elmúlt. Mindenki a vackára húzódik és fél. Nem beszél senki, senkivel, nem érdekel senkit, mi bántja a másikat, mert van neki is elég.
Te valahogy - még a legfáradtabb állapotodban is nyitott vagy és napsugár. Nekem, illetve énfelém sugározva mindig az. Gyanítom, hogy neked is vannak rossz pillanataid, de ezeket elfelejted, pont akkor, mikor mi beszélünk, mert át sem gondolva úgy érzed, legbelül most a napot adom oda, mert szegényke körül akkora a csönd és annyira elhallgatott az élete...
Jót tenni nagyon jó lehet, de szerintem te csak egyszerűen felfogtad – a szíveddel- a távozóban lévő
élet szívbéli állapotát. Beleborogatsz minden szépséget, hogy kedvem legyen húzni még a semmit, mert egyedül neked fontos, önző módon, hogy legyek.

Amikor először a karomba adtak, megnéztem az arcodat, a rózsaszirmot és gyönyörű voltál, már tudom, amit 19 évesen honnan tudna az ember?
Te vagy a kiválasztott, hogy életben tarts, hogy életet adj a mindennapoknak, mert belül meghallom, ahogy megszólítasz „anyukám”- és ennek nap, mint nap meg kell felelnem. Az elfogadott szeretet kötelesség is.
Boldogan teljesítem és hiszek benne, másnak nincs ennyire jó gyermeke.