Hazafelé

 

 


(Foto:Scheffer János)

 

 

 

Csak ballagtunk haza fáradtan nagyanyámmal a szőlőből.
Ez a szőlőskert a falu végén volt, de senkinek nem jutott eszébe szekérrel, vagy biciklivel menni, csak ha valamit el kellett onnan hozni. Nem volt kicsi út pedig. Mi nem szoktuk egymás kezét fogni. A sokat járó ember megtanulja, hogy bármilyen kapaszkodás lassítja a másikat. Léptet igazítva bandukoltunk a tejillatú, esteledő faluba befelé.

Akácosok mindenütt voltak. Később tudtam meg, mennyire örjöngenek érte a külföldiek. Állítólag ilyen ott nincsen. Szabolcsi biztos. Esztikének valahogy eléhomályzott a múlt, mert gyaloglás közben elkezdett beszélni. Mindig beszélgettünk, mi ketten. De azok tréfás, vagy kicsit komoly, hétköznapi dolgok voltak. Hozunk-e aznap Juhászéktól tejet?
Az ő tehenei már régesrégen kimúltak – de azt is valamelyik szövetkezeti vágóhídon tették, mert tőle az egész gazdaságot vették el. Örült, hogy engedték felajánlani. Természetesen, ellenszolgáltatás nélkül. Mivel az öt gyereknek – akkor a fiúk már katonák voltak, hárman, és a lányok is tizennyolc körül – legalább az elkövetkezendő ellehetetlenülésüket kellett elkerülni, megtette. Ő özvegyen vitte a száz holdat és az öt gyereket, háztartással. Ha nincs falatnyi anyósa, a legendás, másfél méteres Kulcsár Zsuzsánna – talán meg sem bír mindezzel. De Kulcsár Zsuzsánna a fiát vesztette el. Így Esztike is talpon kellett, hogy maradjon. Férjét, a községi kassza kulcsának őrzőjét, a szőlőből jövet verte agyon kurblivassal egy felbérelt pesti sofőr. A főjegyző akkorát sikkasztott, hogy eltusolására mód és lehetőség csak úgy maradt, ha a közös községi pénzt elemeli és a pénztár őrzőjére, a falu egyik első gazdájára rákeni az egész aljasságot.
Nagyapámnál, természetesen nem volt ott a kulcs. Mikor a szörnyű hírt meghozták, a 28 éves kis özvegynek, az elhanyatlott. Edzett volt pedig és nem sápkóros teremtés, de ekkora veszteséget, ismétlem öt gyerekkel és száz holddal nem lehetett elviselni. Mivel a főjegyző életmódja nem volt a falu előtt titok, édesapám keresztapja azonnal magához vette rejtekéből a becses kulcsot. Ők megbeszélték, hol a helye a kulcsnak Sinkáéknál.
A temetés megvolt. Esztike nagyanyám vezényelte a béreseket, Kulcsár Zsuzsánna meg jól meglazsnakolta a fiúkat, ha nagyon átokul viselkedtek. Három fiú, meg a két kislány.
Ment is a gazdaság, ahogy kellett. Az én keresztapám belenőtt a gazda szerepébe (korán kezdte a gyerekszülést Esztike nagyanyám is). Volt, hogy Nyíregyházra kellett bemenni és nem vitte a fiát, mert a földön akadt valami sürgős.
- Nem jött a kedves férje? - kérdezte a boltos, akitől rendszeresen együtt vásároltak szerszámokat, egyebet.
Lehetett 18 év a korkülönbség anya és fia között.
Keresztapám hamar bajuszt eresztett, honnan tudhatta a bótos, hogy ennek az apró kis asszonykának az mán a legényfia?

Már majdnem hazaértünk, amikor a történetnek vége lett. Az áhított kasszakulcs levegővé vált. A főjegyző golyót röpített a fejébe. A családja elköltözött. A felbérelt gyilkos is végzett magával, Pesten, később - de nem sokkal.
A kettős ágy fölött állott nagy keretben a fénykép – a kezdetleges, kicsit színesre retusált, nagy, tekintélyes fotó.
Esztike kontyot visel rajta, férje nagy bajuszt. A kép körülbelül 1918 táján készült, mert az esküvő dátumát nem tudom. Egy dolog olyan biztos, mint az ÍRÁS. A megözvegyülés napjától haláláig Esztike nagyanyám férfit többé nem látott.- Hogy gondolod, kisjányom? – Ebben a mondatban minden benne volt. Benne volt a szeretet, halálig, a tartás, mely nem tűrt ferde pillantást. Tisztessége a halálos ágyán is ott ragyogott. A „kezétcsókolom” majomsága ott ismeretlen fogalom. Amikor férfiember szembe jött velünk, kalapot emelt:- Jónapot kívánok Sinkáné asszony! –
Ezt a kemény, földön túl is őrzött tisztességet hová tettük, mi, ez az elnagyolt generáció? Elvesztettük útközben…
Sinkáné asszony mindig a szeme közé nézett az embereknek és soha nem volt oka arra, hogy lesüsse előttük.

Odahaza ellátta a jószágot, ettük mi is. Az este szálltával már ágyban is voltunk. Ő négykor kelt. Én persze később.
Mesélni – ha nagy ritkán vele aludhattam – mindig maradt ereje. Sokszínű, bájos, mégis életszerű mesevilágot ajándékozva nekem. Nekem, aki már akkor sejtettem, hogy ez van olyan becses, mint a hamuba sűlt pogácsa…
Jó sokáig kitart!