GONDOLATOK KÉKBEN
Sokat árt már nekem az időjárás változása. Az esőtől
kedvetlen leszek és szomorú. Elfelejtem mindazt, amiben fél órával azelőtt még
teljes szívvel hittem. Felülírom a saját döntésemet, gyakorlatilag úgy működök
magammal szemben mint egy megsemmisítő kommandó.
Mindez senki érdeklődésére nem is tarthatna számot. Miért írom le mégis? Nagyon
egyszerű oka van. Nem vagyok egyedül. A változás kora, a frontérzékenység
kihozza mindenkiből a szunnyadó elviselhetetlent.
Amíg az ember saját magát kénytelen elviselni, addig „kis virág nekem” alapon
lehet szenvedni, mint a kutya. Rohadt egy állapot. A kegyelem csodájában
elhelyezkedve föl kellett nőnöm a feladathoz: - azt az áldottat, akit mellém
sodort az élet, egyszerűen nem tehetem tönkre.
Egyedül elszambázgat az ember, amíg a nap ki nem süt. Üdóga! Szoktam írni és
mondani. Azonban teljesen más a helyzet, amikor egy édes, jóságos lény, emberi
lény lelkét cafatoljuk. Engedi ölni magát, mert – miért is? Szeret. Ennél tovább
ragozni nem szükséges. Itt következnek a magvas gondolatok, amikkel önbúrámat
alaposan meg kell bombázni, térjek észre. Meglátni szemében a kétségbeesett
bánatot: - Ezt most miért….??? - elég hozzá, hogy emberien viselkedjek. Őmiatta
mindenképpen. Támasz, biztonság, alkalmazkodás, amilyet még nem is láttam.
Éééééééés … nagy, kifejező, tengerkék szemek. Ezeket a szemeket láttam már
sokszor fátyolosnak. Könnyesnek azért nem, mert iszonyú az önfegyelme. A fátyol
belém mart. Én sírtam el magamat.
Olyan történt, amire eleddig nem volt példa. (Nem „lett” megérdemelve)
Megkérleltem. Jobban sajnált, mint én azt, amit vele esztelen szavakkal tettem.
Nem győzött vigasztalni. Nem győzött törött kismadarának mentségeket keresni.
Olyan régen tudom őt….olyan rég nincs is.
Hát – pedig ezzel a szóval nem illik mondatot kezdeni – hát ezért kékek az én
gondolataim. Tengerkékek. Ebben elveszve eltűnik az eső. Nem figyelek a hidegre.
(Miért ne vegyünk egyszerűen egy meleg, szőrös kiskabátot?) Ezért tudok
dolgozni, mosolyogni, visszatanultam a rég felejtett háztartás oly nagyon
szeretett „ mesterségbeli fogásait”.
Ezért öröm őt enni látni, elbújni az ölében, nézni a csodákat, amiket a
kedvemért varázsol, hogy eszembe ne jusson, nem írok többet…
Eszembe jutott. Nagyon is. Képtelen nagyra nyíltak a kék szemek.
- Írnia kell drága!- mert mi magázódunk, mint a századfordulón, idegenek előtt
is. A tegezés nem fejezné ki a kettőnk mélységét.
A tegezést a világ ma elrontotta. Mi valami más szigeten élünk, noha a jelen
napról napra próbál minket arcul csapni. Nem marad sok lehetősége. Mert mi
ketten vagyunk. Szemben a rosszal, ami bármelyőnket érhetné. Széles válla mindig
mögöttem. Őmögötte meg az én akaratom. Nem engedem meg, hogy eltapossák.
Szeretnék, mert az erős, a törekvő szemet szúr. Adjunk neki. Nekem ez furcsa, de
az én szolid művészvilágom nem szembesült ezzel soha. A fiszt vagy lejátsszuk
rendesen, vagy félre megy. Ha félre ment, nincs magyarázkodás. Úgy maradt, nem
javítható. A vállalkozás taposóaknákkal kedvesen telirakott mező. Amennyire
tehetem, megyek előtte – a magam módján. Vagy megvigasztalom, vagy segítek
kitalálni valami okosat. Olyan még nem volt, hogy jóra ne jöjjön valami. Hiszem.
Így is történik.
Emígyen gondolkodom én kékben. Nagyon hálás vagyok annak, akit most nem nevezek
meg, de aki minden jóságos jót elintézett az életemben. Most nem mertem, anno,
kérni. Rábíztam. Tegye, ahogyan jónak látja. Ezt tette velem. Megtanultam kékben
gondolkodni, élni, álmodni, szeretni, tartozni, sírni, megkérlelni, nevetni,
örülni, teli szívvel.
Bár az olvasó tört azték vörös betűket fog látni, az én gépemen a betűk is
kékek. Óvjon a jóság minden bajtól, kedves. Amíg a világ, meg még két nap – én
már csak kékben szeretnék…
2005. 07.23.
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man