GALAPAGOS

Nem vagyok az a sajnálós fajta. Nem sikerül valami – hát nem sikerül.
Túléljük. Ez az egyetlen momentum az életemben, amit nagyon, de nagyon sajnálok, hogy nem történhetett meg velünk.


Férjem főiskolai docens- és pódium-művészként joggal pályázott meg anno külföldi szerződéseket. Ezeket az Interkoncert intézte. Valami csoda folytán az ótvaros cigánygyerek is kapott szerződést – mi valahogy sosem. Annyira gyér és átlátszó indokokkal, hogy erre több szót talán nem is vesztegetnék. Történt egyszer, hogy mégis ajánlatot kaptunk.
Nem szégyellem, de most nem szaladok a térképhez, Délamerika melyik országának fővárosába szólt. Egy volt a lényeg. A Galapagos- szigetekre csak úgy át lehetett menni valami vízi járművel. Azt megmondták, nem öt fős családnak való az állás, egy keresőre, mert megélni alig fogunk belőle. Hazahozni meg végképp semmit. Engem ez lázba hozott.
(Köztudottan gyűlölök utazni.) Viszont előttem volt a gyerekeim arca.
Legfőképpen – megvallom, Miklósé. Állatimádata a kezdetektől a plafont verte. Ha mi ezt meg tudjuk neki mutatni – hát, az mindent megér.
Mondom, biztosan azért kaptuk egyáltalán a lehetőség látszatát, mert iszonyú kevés fizetést adtak. Mit ragozzam – más kapta meg. Máskor csak legyintettem az ilyen elszálló lehetőségeken. Most mélyen szíven mart. Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy az urambátyám, öcsémhúgom – összeköttetés milyen mélyen aljas és igazságtalan.
Aztán elmúlt, de nem felejtettem el. Miklós megnőtt. Hosszas készülődés után érett be a felnőtt életre. Állatkertben kezdett dolgozni. (Zenész létére).Annyira imádta az állatait, hogy ő, aki olvasni imádott, de tanulni nagyon utált, – képes volt elvégezni egy nagyon komoly iskolát is.
Minden áldott nap szakadásig dolgozott a majmaiért, mert az utolsó időben őket szerette a legjobban. Halála előtt is hozzájuk igyekezett.
Bár megígértem neki, nem bolygatjuk többé, mi volt és mi lett volna, ha… De most eszembe jutott a siralmasan díjazott délamerikai szerződés a Galapagos ígéretével. Akin ez múlt – bár egyáltalán nem vagyok bosszúálló természet – annak kívánom, hogy valami számára nagyon fontosat egyszer életében hiúsítsanak meg. Én bármi áron meg akartam mutatni a gyerekeimnek és, mint mondtam, legfőképp Miklósnak ezt a konzerválódott földi paradicsomot.

Amikor a templomban az urnája előtt ott állt tüneményes képe, ahogy gyerekként, hatalmas szemeivel elrévedve kapta el a fotó – egyszerre kicsi zöld gyík surrant be a nyári nyitott ajtón. Megállt a kép előtt, körülnézett, majd ment ki a szabadba. Üzenet volt, hogy jól van.
Üzenet volt, hogy ilyen apróságok, mint a Galapagos semmit nem jelent már. Mostantól övé a végtelen.

Ne haragudj, nem rajtunk múlott…
Azért – szerettem volna látni a szemed, mikor megpillantod, ugye tudod?

 

(Ecuador fennhatósága alatt áll a Galapagos szigetcsoport)

2005. 11. 06.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man