EGYÜTT - ÖRÖKRE

Előrebocsájtom, egy filmjelenet kapcsán mesélem el alábbi gondolataimat. Talán ezért csak azt a momentumot emelem ki, mely bennem a gondolatsort megvilágosodásként elindította.

 

 

Második világháború. Koncentrációs tábor. Még csak a sorban állnak az emberek és a gyerekek, válogatás nélkül. A tábor vezetője, a snájdig, magasrangú tiszt vizsgálgatja az embereket. Odalép egy szép, szőke fiatalasszonyhoz. Karján 3 év körüli szőke kislány, kezével öt éves fiát szorítja. Megkapóan üdék ebben a borzalomban. A táborvezető hozzálép.

Ajánlata a következő: - a kisfiút tisztafajú árjának nevelik, az asszonyt ő maga cselédként használja. A kislányt elégetik. Így kettőnek szabadulás jut. Ha az anya nem megy bele, mind a hármuknak vége.

Természetesen végignéztem a filmet.

Évekkel ezelőtt volt. Nagyon szép nyáron történt. Elvált nagyfiam új barátnőjével nagyot sokat jött hozzám. Vagy magukkal vittek. Egy csillagos estén csak beköszöntek, egy simogatásért, egy jó szóért. Nagyon nagy összhangban éltünk mi hárman akkor. A csillagos estében elkezdtem a fönt említett jelenetet mesélni a fiamnak. Csak a jelenetet. Azonnal ott éreztem magamat a sorban, csak a szőke baba a karomon stimmelt, de az én kezemet két kisfiú fogta volna. Én teljes meggyőződésem tudatában a következőt mondtam a fiamnak. Mivel mi mindig együtt voltunk és soha nem engedtük el egymást, számomra egyetlen lehetséges megoldás maradt.

Hasonló helyzetben percig sem mérlegeltem volna. Kitörünk a sorból, neki a kerítésnek. A többit már közben a csőre töltött géppisztolyok elintézték volna. Nem tudok, nem tudtam és nem is fogok tudni választani soha életemben.Ha ezt méri ki a sors rám, akkor is együtt.

Mindig, egymás kezét szorosan fogva. Nagyon komoly lett az én fiam örökké ragyogó, mosolygó szeme. Tudta pontosan, akkor még nem voltam teljesen jól. Érveimet értette. Mivel túlságosan jól ismer, világossá vált számára, így is tettem volna. Nagyon bátor ember.

Nem szereti viszont a súlyos, lelki konfliktusokat. Megoldja, kikerüli az összeütközést. Nagyon jó természete van. Gondolkodott egy kicsit.

Aztán, ahogy szokta, megsimogatta az arcomat:- Ne forgasd magad ezen drága – de igazad van.- Szerencse, hogy nem kellett átélnünk.-

Azzal, hogy másról kezdett beszélni, nem azt jelentette, hogy elsiklott volna a tragédia fölött. Nekem akart másról beszélni. Engem akart felhőtlenebb területekre irányítani. Beültek az autóba. Sokáig integettünk az utcai lámpák fényében, aztán elporzottak. Ez az este örökké bennem marad. Gondolkodó homlokráncai, tenyere az arcomon, s amint beláttam a lelkébe. Ő tudta, hogy én csakis ezt léphettem volna meg, semmi mást.

Lehet, hogy gyáva vagyok, lehet, hogy nem vagyok elég okos ahhoz, hogy mentsem a menthetőt. De hol van az, amit meg lehet menteni?

Deformált lelkű felnőttért – amit csináltak volna a fiúkból a bizonyos neveldében? Ezért tűzbe dobjam a szőke babát a karomból, s velem meg lesz, ami lesz? Nem tudok így működni. Nem tudok számítgatni.

Talán azért, mert velem nőtt az anyaság. Nem fennhangon deklarált formában. Nem diadalív alatt elvonulva a fennkölt kivagyiságtól, mert megadatott.

 

Nem lehet másként, mert aki bennem felnőtt, többé nem engedhetem el a kezét. Az a dolgom, hogy ÉN vigyázzak rá. Ha ez az ösztön a halált diktálja – akkor az a helyes. De örökké, mindig együtt – ahogyan mi ezt szoktuk. Bármi ellen. Sem fegyver, sem megfélemlítés, sem a megsemmisülés nem engedheti azt, hogy minket elválasszon egymástól.

Az én felelősségem, az én szeretetem, az én hitem,az én vállalásom.

Tudom, hogy így tettem volna. Vakon bízó, kérlelhetetlen anyasággal.

 

 

 

ANNAK DACÁRA ÍGY GONDOLOM, HOGY KÖZÉPSŐ FIAM MÁR NEM ÉL.

 

 

 

 

2005. 10. 04.

 

 

 

 

 

 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man