Bevallom...

(Foto:Scheffer János)

...sokszor gondolok rád. Ez majdnem olyan, mint egy beszélgetés. A más egyen-szavait tőlem el sem várnád.
A gondolat, hogy érzem, velem vagy, mindent megér!
Egy valamit nagyon megtanultam. Kérni nem szabad tőled, mert rámhagyod, aztán nézhetek. Azóta sokat okosodtam.
Ahogy te gondolod... .  Idáig jutok el és dolgaim valahogy jóra jönnek.

Nem tukmálod te magadat senkire. Szerény voltál, míg velünk lehettél. Ha kérték, segítettél nyomban. Örököltem rólad egy olajnyomatot, a múlt század húszas éveiből. Festőművész barátnőm mondta, hogy nem kell megijedni attól, hogy ez egyfajta sokszorosítás. Szép, míves munka. Jól tükrözi lényedet.
Bár számomra szelídebb és szerényebb vagy, mint a képen.

Nem szeretek a végső állomásra gondolni, mert minden alkalommal kicsit meghalok veled. Mit élhet át, akinek ezt teszik a fiával? Az egyetlen fiával, aki jó, kedves, dolgos kezű ács és fiatal kora ellenére bölcs tanító.
Én a mosolyodat képzelem el, ahogyan megsimogattad egy kisgyerek fejét, vagy fölé hajoltál egy szenvedőnek.
Rettenetesen sokan vagyunk. Az emberiség hatalmas számszerűsége neked nem lehet gond. Törődsz bárkivel, aki rád gondol. Aki elutasít, azt sajnálod, de hagyod a saját gondolatai után menni.

Elfogadtam, hogy a fiamnak el kellett mennie. A különös körülmények arra utaltak, valamiért hívod őt. Ez nem egy hibbant anya agylágyulása. A végtelen horizonton ragyogó mesés fénypászmákkal üzentél, ne bánkódj, ne kutass, hidd el nekem. Elhittem neked, mert szívemben nagy békesség van, nagyon nagy szeretet a drága gyermek iránt és téged tisztellek, mert nem hagytál magamra soha. Ez nem önzés. Vonzódok a lényedhez és vágyom rá, hogy néha váltsunk gondolatot.

Semmilyen cifra házba nem megyek be, amiről azt mondják, neked csinálták. Hiszen magad mondtad, neked nem kell.
Nem abban mutatkozik meg, hogy ki mennyire képes jónak lenni, belátónak lenni, segítséget adni annak, aki rászorul.

Nem kutattam soha, van-e országod, milyen lehet?
Értelmetlen gondolatok nem foglalkoztatnak.
Valahogy úgy gondolok rád, mint Attila tette, szemérmes,
tartózkodó mosollyal:

„ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked...”

Magam mellé kérlek, egy kicsit, legyél velem. Aztán engedlek, mert sok még a dolog nagyon. Megköszönöm neked azt a kedvességet, ami egyedülálló és nagyszerű nekem.
A fiam ott volt az urnában. A templom, egyszerű, szép evangélikus templom összes nagy ajtaja nyitva állt.
Az urna előtt a tíz éves Miklós képe, gyönyörű, elgondolkodó, hatalmas szemeivel. Egyszerre kicsi, zöld gyíkocska surrant be.
Megállt a kép előtt, picit elidőzött, majd elrohant.
Az én fiam az állatok értője és szerelmese üzent így, általad:
- Jó nekem, anyukám, ne fájjon neked ! -

Fájni mindig fog, persze, de nem sírtam, szépen elengedtelek.
Ahogy neked a legjobb, drága kisfiam!
Ez segítség nélkül nem ment volna.

Mindent köszönök.