A PEDAGÓGUS

Engedtessék meg nekem, hogy az egész címet csupa nagybetűvel írhassam. Egy egész nemzedék köszönhette neki irányultságának helyességét, példa értékű magatartásának tovább vitelét.
Dr. Balogh Béláné Edit néni emléke előtt tisztelgünk.
Magyar-történelem szakos tanár volt.

Ezt a valóban egyedi teremtményét a jóistennek én már sokkal hamarabb megismertem, mint ahogy tanítani kezdett volna engem. Pedagógus szolgálati lakásban laktak. Mellettük lévő lakás pedig egy másik tanító családnak volt kiutalva, akiknek a lányával hosszú évek véd –és dacszövetsége tartott össze.
Azt gondolom, az első és egyetlen lánybarátom volt. Ma már nem tudok róla, de ennek a barátságnak, mely évekig tartott, megőrzöm a hűségét.
Ebben az udvarban lakott Edit néni is, tanár férjével és négy fiával. Elképesztő volt számomra már akkor is az a derű, az a mindent átható, kedves humor, ugyanakkor a kérlelhetetlen, magától értetődő szigor, amely tulajdonságok hiányában egy ekkora vállalkozást fenntartani lehetetlen lett volna. Öt tagú családom később nekem is volt. Tetten értem magam számtalanszor, mennyire hasonlít sok megnyilvánulás, elvárás, mérce, megengedés és tiltás, mely az Edit néni családjából volt számomra ismerős – és ezek szerint teljesen megszívlelt.
Ők viszont hatan voltak, mint mondtam, négy fiúgyermekkel megáldva. Ehhez később egy kislányt is adott az ég. Editke már túl a negyvenen, beteg szívvel szülte. A szülés folyamán szívmegállás is volt, de a gyermek náluk szent fogalomnak számított. Elvetetése fel sem merült.
Ennyit le kellet írnom a családjáról, hogy tanári munkásságának nagyszerűségét még ezzel az adalékkal is alátámasszam. 75 évet élt. Egyszer csak úgy megállt a szíve. Szép halál, mondhatnánk. Manapság ez a kor nem kor. Aki angolul olvas és olyan szép, mint negyven évesen, annak nagy igazságtalanság itt hagynia minket.
El akartam neki mondani, hogy elment a fiam. Ismerte és szerette a gyerekeimet. Csak a férje tudta már velem közölni a visszavonhatatlant – Editke nincs többé. Kézzelfoghatóan nincs. Ekkor tudtam meg azt is, amiről életében soha nem beszélgettünk. Nyírbogdányban született.
Az általam annyit emlegetett napfényes gyerekkorom,lelki hovatartozásom
falujában. Talán innen is volt eredeztethető, hogy mindig egy szívvel gondolkodtunk.

Ahol ő tanár volt, a Zeneművészetiben, ott a közismereti tárgyak kicsit meg voltak nyirbálva. Nyolctól fél tizenkettőig közismeret, haza ebéd, aztán egész délután zenei órák. Lehetett volna teljesen lazára venni.
Ez a mi tanárainknál, első sorban Edit néninél elképzelhetetlen volt. Magyar nyelv és irodalom szakos volt. Történelemből is diplomázott, de a mi osztályunkat erre nem tanította. Minden magyar óra fogalom volt. Olyan módon tudta a figyelmet szinten tartani, hogy a 45 perc mindig elégtelenül kevés volt mindenkinek, kivétel nélkül. Határtalan leleménnyel tudott bánni velünk. Óriási tudása tárházából pedig olyan érzékkel vette elő pont azt a tudni és megosztani valót, ami érdeklődésünket állandó éberségben tartotta.
Egyik osztálytársunk, lány, kiváló színészi adottságokkal volt megáldva. Vele eljátszatta Horger Antalt, hogyan dobta ki az egyetemről József Attilát a „Nincsen apám, se anyám” verséért. Megállt a levegő az osztályban. Talán Margit, bár azóta teljesen más pályán dolgozik, élete egyik legnagyobb emlékeként tartja számon, hogy ő a mi osztályunkban színész volt gyakorta. Jó színész. A tanárt nemcsak tárgyi tudása hitelesíti. Magánélete, személyi megjelenése a mindennapokban.
Soha nem láttam rajta festéket. Egyszerűen nem hiányzott róla.
Karcsú és nagyon csinos volt, kifejező, gyönyörű barna szemekkel.
Ezek a szemek tiszták voltak, mint egy sötét hegyi tó tükre.
Járásuk gyors volt viszont. Ez alatt nem vizslatást kell érteni, hanem a nyílt, azonnali reakció készségét, a mindenre odafigyelés adottságát.
Ha valamelyikkőnk figyelme lankadt, vagy elkalandozott, azonnal kérdést kapott, amivel rögtön visszazökkent az érdeklődése. Hajkoronájára is pontosan emlékszem. Szép barna haja méltóan keretezte ezt a kifejező, mindig mosolyt bujtató, mókás tekintetre állandóan kész arcot.
Csinos szűk szoknyákat, ropogós blúzokat viselt és kellemes kardigánokat.
Tényleg, nagyon ápolt volt és csinos. Slamposnak, elengedettnek, fáradtnak nem láttam soha. Nyelvtani elemzésnél gyakorta hívott a táblához, mert tudta, értem és élvezem. Bravúros megoldásokat taposott ki belőlem. Ez a taposás olyan volt, mint egy madár szárnyának az érintése. Üzenete kemény és szigorú: tőled ennél kevesebbet nem várhatok el, te csak így csinálhatod, mert te tudsz. Nem lehetett alul teljesíteni. Mikor már családosként pár lépcsőházzal arrébb ugyanott laktunk, egy délelőtt a boltból jövet találkoztunk, s feljött pár percre, hogy megnézze, hogyan lakunk. Tetszett neki a rendes, vidám, színes, mókás lakás. A sarok fotelsor tetején tartottam a könyveimet.
Egyszerre mindig sokra volt szükségem. Belenézni ebbe, belelapozni abba – az ő tanítványa voltam… Megnézte a könyvek gerincét.
„-Jól van!-„ ennyit mondott. Én akkor azt éreztem, hogy ez többet ér, mintha Kossuth díjat kaptam volna. Bár a magánélete mindenkire magára tartozik, egy adalékot ide kell fűzni. Híres színész vette feleségül egykori tanítványát. Budapestre helyezték a férjet, s a tanítvány a színész férjjel együtt el akart búcsúzni Editkétől, mert az egyetem alatt is végig tartották a kapcsolatot. Tőle lehetetlen volt elszakadni. Szívbetegsége, sokirányú leterheltsége miatt viszont délben aludnia kellett egy órát, mert pihenés hiányában már hamarabb elment volna. Béla bácsi nyitott ajtót a párnak és udvariasan közölte, Editke alszik. Nem teheti meg, hogy megzavarja felesége pihenését. Úgy mentek el Pestre, búcsú nélkül. Igaza volt Béla bácsinak. Majomkodásért feláldozni az életet megőrző pihenést – soha. Aki értelmes ember, az nem sértődik meg, hanem talál módot máskor. Aki megsértődik, az megérdemli. Az esküvői képüket is láttam.
Háborús idők után épphogy ocsúdott az ország. Télikabátban vannak lefényképezve. Valami kis fehér micsoda talán jelezte Editke fején az alkalmat. Itt egy örök szerelem esküje hangzott el. Ezért nem vagyok elájulva a csak nyárra bejelentett, zsinórban végrehajtott esketésektől. Mikor meglátom a habosnál habosabbra habosított menyasszonyt, kidugja a fejét belőlem az ördög, s mindig megjegyzem:- Úgyis elválnak!- a statisztikákat tekintve még igazam is van, sajnos. Nem vagyok annyira elvarázsolva, hogy törvénybe iktatnám a télikabátot. Pusztán a hiábavalóság dicsérete helyett inkább az érzelmi mélység, a kitartás egymás mellett pártjára állok a pofacsinálás helyett.

Volt egyszer egy kitűnő agy, egy igaz ember, egy szerető feleség, egy anyaszívű anya, egy kiváló tanítója édes anyanyelvünknek és a hatalmas világirodalomnak. Hiányát nem foltozza sem az emlékezés, sem a keze nyomát őrző sok kiművelt emberfő. Nem pótolható, nem helyettesíthető, nem lehet rá csak úgy emlékezni, mert felforr a vérem – miért??
Ennek az eldöntése ugyan nincs rám bízva. Engedtessék meg nekem az a könnyelmű kijelentés, hogy neki kilencven éves koráig legalább élnie kellett volna. Megesküszöm rá, hogy akkor is megtartotta volna szellemi javait, nem butult volna el. Soha nem lett volna gonosz öregasszony. Ő mindig a mi bölcs, belátó, emberséges, feneketlen tudású Editkénk maradt volna, bármeddig él. Nem tudom, mi történik távozásunk után.
Nem is kutakodok ebbe az irányba. Abban viszont biztos vagyok, hogy kellőképpen jó helye van, s szellemiségük talán már találkozott Miklóssal is. A jók soha nem vesznek el. Átminősülnek, de bennünk és velünk megmaradnak örökké.

 (2004.november.)

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man