Hogyha én egy…

Gesztenyefa lennék, biztosan tudom,
Hogy nagyon sok jót tennék.
Amikor még tél ülne a tar ágon,
Segítnék én akkor a madáron.
Ha már egyszer itthon maradott szegényke,
Nem repült el messze, melegebb vidékre,
Ágamat én szépen alája hajtanám.
Nyugodjon meg rajtam egy hideg éjszakán.


Amikor végre már rügyemet növelné a tavasz,
Lennék örömére minden csodálómnak.
Azt sem bánnám, hogyha finoman, ollóval,
Kérne tőlem ágat, otthon kibomlósat.
Kicsi veszteségem jutalma nagy öröm,
Mikor szeme megpihen a vízben nyíló rügyön.


Ahogy meg melegszik, nagyon igyekeznék,
Levelim tömegest koronám betöltsék.
Lennék én árnyéka madárnak,virágnak,
Búvóhelye pihegő tavasz-fuvallatnak.
Beárnyékolnám én a boldog szerelmest.
Aki alám állva álmodja a kedvest.
Elfelejtené azt, hogy mi van körülötte.
Alattam pihenve álmodozna csendbe.


Amikor a nap már ezer sugarával,
Éltetőn a földet borítja magával,
Akkor tudnék én csak igen hasznos lenni!
Szorgos ágaimmal mindent betakarni.
Árnyam alatt hűsöl majd a fáradt vándor.
Vidámabban nézné, messze még a távol.
Igaz akkor én csak egy helyben állhatnék,
Ha így segíthetnék, nagyon boldog lennék.

Hiszem, akarattal nem bántana senki.
Az ég meg esővel porlepte lombomat
Biztos megöntözné.
Akkor se bánkódnék, ha kicsiny bicskával
Örök szerelmeket, szívvel formázgatva
Törzsbe kaparnának.
Szépen körbeforrnám beírt fogadalmat.

Visszajöhetnének, egykoron mit írtak.
Ha boldogan jönnek és még együtt vannak,
Magam is örülnék, mint néma családtag.
De ha valaki szomorún és csak egyedül jönne,
Árnyas csendem vigasztalón borulna föléje.
Így nem arra gondol – jaj, de fáj, jaj de fáj,
Hanem elmélázna, de szép volt az a nyár…
Megvigasztalódva elmenne alólam,
Koronám sóhajjal intene, így jól van.


A rozsdaszínű őszre előre készülnék.
Minden tüskés gubót kerekre növelnék.
Benne dagadozzon sok barna csillagszem.
Alám majd a földre csendesen leessen.
Kacagva gyűjtöget nénike, óvodás,
Gázolva hullt lombban, hisz az ősz oly csodás!

Nem bánnám meg soha, hogy magamban állok.
Nem felejtene el, ki alattam állott.
Nagyon nagyon soká kellene majd élni.
Minden évben mindezt újra ismételni.
És amikor már én nagyon öreg leszek,
Elkorhadnak ágak, lazulnak gyökerek,
Akkor értem jönnek, fűrésszel kivágnak.
Csodálnák, hogy mennyi évgyűrűt számlálnak.


Aztán összevágva kandallóban égnék.
Melegemmel egész házat befűtenék
Hideg piros kis orr, fagyos kicsike kéz
Lángom mellett újra megint életre kélsz.
Azzal,hogy elégek, nem lesz a halálom.
Hisz sok gyermekemet a földre hullatva,
Belőlük új életek sarjadnak meg sorba.
Így élek én tovább és leszek megint fa…


Ez a körforgás a legszebb a világon,
Ettől bizonyos,hogy túl az elmúláson
Mindig van új élet, van új rügyfakadás.
Abban is én leszek - és ez maga - csodás.
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man